Bejelentkezés Bejelentkezés | Regisztráció KeresésKeresés KeresésVendégkönyv Írjon nekünkÍrjon nekünk RSSRSS Legyen a kezdőlapomLegyen a kezdőlapom KedvencekhezKedvencekhez
24. óra
Létkérdések
Otthon
Kultúra
Bibliai rejtélyek
Életmód
Tallózó
Zöldsarok
Receptek
 
Itt vagyok: Főoldal » Cikkek » 24. óra » Erőszak az iskolákban

Erőszak az iskolákban

Az utóbbi hónapok, iskolai félévek során számos, tanárát rugdaló- ütlegelő diákról hallhattunk tudósítást a híradóban. Az egyik ilyen esetről készült mobiltelefonos videofelvételt például hosszú napokon keresztül mutogatták a különböző tévécsatornák, amivel – véleményem szerint – inkább olajat, mintsem vizet öntöttek a tűzre.
24. óra 2010. június 30., szerda 21:45
Betűméret növelése Betűméret csökkentése Szóljon hozzá Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra

Az utóbbi hónapok, iskolai félévek során számos, tanárát rugdaló- ütlegelő diákról hallhattunk tudósítást a híradóban. Az egyik ilyen esetről készült mobiltelefonos videofelvételt például hosszú napokon keresztül mutogatták a különböző tévécsatornák, amivel – véleményem szerint – inkább olajat, mintsem vizet öntöttek a tűzre; a lövöldözős-gyilkolós játékokon, „akciófilmeken” nevelkedő fiataloknak mi sem okozhatott nagyobb örömet, mint perceken keresztül nézni az idős tanár felé hadonászó fiút…

A környezetemben élő idősebb emberek sóhajtozva emlegették: „Bezzeg a mi időnkben…” – és hosszasan meséltek a régi idők iskoláiról, a tiszteletet parancsoló megjelenésű tanítóról, a mogyorófavesszőről, ami ha előkerült, megfagyott a levegő a tantermekben. Döbbent tanácstalanságban, széttárt karokkal kérdezik ilyenkor: hogyan változhattak ennyit a gyerekek? Mi az oka, hogy ilyesmit megengednek maguknak, míg ők, annak idején gondolni sem mertek volna arra, hogy akár engedély nélkül felálljanak a helyükről?

Rögtön kitűnik, hogy alighanem két véglettel, kétféle szélsőséggel állunk itt szemben: az egyik oldalon egy teljesen szabadelvű, elkényelmesedett, képzelt dicsőségétől megittasodott társadalommal, a másik oldalon pedig egy tekintélyelvűséggel, vasszigorral működő kultúrával. Biztosan akadnak olyanok, akik a tanárok részéről jövő testi fenyítést szintén elítélik, mert nem tartják méltányos és emberséges eszköznek egy gyerek megfékezésére. Igazuk is van. Egy gyerek ne félelemből engedelmeskedjék. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy hol a határ, hol az egészséges választóvonal a két véglet között, egy dolog azonban egészen biztos: derekabb, jóravalóbb ember lett abból, aki esetleg kapott néhány suhintást a hátsó fertályára, mint abból, aki már tízévesen is időseket pofozott…

El-elgondolkodom a kérdésen: „hogyan változhattak… a gyerekek”. Ahogy a választ próbálom megfogalmazni magamban, mindig oda lyukadok ki, hogy ez a kérdés kétszeresen is rosszul van feltéve. Először is azért, mert ezek a gyerekek nem azonos személyek azokkal a régi gyerekekkel. Azok a régi diákok nem járnak az alagsori büfével rendelkező, ultramodern eszközökkel felszerelt intézményekbe, ahol az óraközi szünetekben a legújabb slágerek szólnak az iskolarádióból, órák alatt meg –ha kedvük szottyan – játszanak egy-egy menetet a tanulók a mobiltelefonjukkal… Nem. Ők nem járnak oda. Legfeljebb állnak velem szemben, botjukra támaszkodva, és sír a szemükből a fájdalom ezért a világért. Igen, sokszor inkább a fájdalom, és nem annyira a harag.

Hogy mit változtak a régi gyerekek? Semmit. Ma is megemelik a kalapjukat, ha tanárral találkoznak az utcán, és unokájukat térdükre emelve tanítgatják őket a tisztességre, becsületre. Ez tehát az egyik ok, amiért dőreség a gyerekek elfajzásáról kérdezgetnünk.
Másodszor: meggyőződésem, hogy egy adott történelmi időszak gyermektársadalma nem más, mint bizonyítvány az adott korszak felnőtt-társadalmáról. Tény és való, hogy egy gyerekben szinte születésétől fogva benne van egy bizonyos mértékű makacsság, követelőzésre vagy ingerlékenységre való hajlam. Nem erre mondom, hogy a felnőttek tükörképe lenne. Mindnyájan átestünk rajta, és jó esetben szerencsésen le is vetkőztük már régen ezeket. A régi világban is próbálkoztak a fiatalok csínyekkel, ugratásokkal, sőt sokan keresztülnéztek szüleiken, tanáraikon, semmibe véve intelmeiket. Tettlegességre persze nem is gondoltak, kisebb tiszteletlenségeiket pedig József Attilával együtt sajnálják: „Dacból se fogtam föl soha / értelmét az anyai szónak. / Majd árva lettem, mostoha / s kiröhögtem az oktatómat.”

Le kell azonban szögezni, hogy egy idősebb embert, méghozzá tanárt verő, gyalázó gyerek esete igenis hogy nem a levegőből kinövekvő jelenség. Hacsak nem orvosi esettel van dolgunk, kijelenthetjük, hogy a dolog nagyon is mélyre ereszti a gyökereit, a talaj pedig – kiskorúakról lévén szó – mi lehetne más, mint az otthon. Sok szülő talán most felkapja a fejét: „Az én gyerekem biztos, hogy nem látott itthon ilyesmit. Tőlem biztosan nem.” Készséggel elhisszük ezt, kedves szülő. De vajon azt tudod-e, hol, kikkel van együtt a gyereked szabadidejében? Elbeszélgetsz-e vele naponta az apró-cseprő dolgairól éppúgy, mint a legfontosabbakról? És ha kérdezed, érzi-e a kérdéseidből, hogy téged minden érdekel, ami vele kapcsolatos? Vagy csak a „kötelező” kérdéseket teszed fel?

Az elmúlt mintegy húsz év a leglényegesebbet tűntette el az otthonokból: a melegséget, a meghittséget. Az embereknek ma már nem kell a rendszeres életritmus, nem kell a becsületes munka sem. Jó ideje lehetőségünk van arra, hogy ravaszságból és ügyeskedésből éljünk munka helyett, és ezt a lehetőséget – valljuk be – ki is használjuk. Márpedig valódi öröm, igazi boldogságérzet csakis valami jónak, valami igazán hasznos és becses dolognak az elvégzése után lehet a miénk. Ha ezeknek híján vagyunk, hogyan sugározhatnánk át a gyerekeinkre?
Túl sokáig hagytuk, hogy a magyar társadalomba is befészkelhesse magát a tévesen értelmezett szabadság, az öndicsőítés és az önérdek hajszolásának ördöge. Csoda-e, hogy azok a gyerekek, akik már eleve egy ilyen gondolkodásmódtól átitatott életbe születtek bele, nem ismernek se Istent, se embert? A felnőttek a nagyobb színtereken, otthon és a munkahelyeken marják egymást, a gyerekek ugyanezt teszik a maguk színterén, az iskolában.

A szálak könnyen kibogozhatók visszafelé: ha nincs szükség becsületes megélhetésre, minek a munka? Ha nem kell a munka, minek iskolába járni? Ha nincs értelme iskolába járni, és nekünk mégis oda kell járnunk, akkor rajta, töltsük ki a mérgünket ellenségeinken, a tanárokon!

Talán úgy tűnhet, hogy fel akarom menteni a gyerekeket az iskolai, tanárok elleni erőszaktevések ügyében, és az egészet a társadalom nyakába akarom varrni. Erről azonban szó sincs. A tanárverések többségét nem általános iskolás korúak, hanem középiskolások követték el, vagyis tizenöt-tizenhét éves fiatalok. Ez az életkor már régen nem a puszta mintaátvételek, öntudatlan leutánzások időszaka egy ember életében. Mindannyian személy szerint felelősek azért, hogy nem gondolkodnak önállóan, hogy nem keresik nemhogy a mások, de a maguk érdekét sem a felnőttkor küszöbén. Senkinek sem kötelező az árral sodortatnia magát. Azok a benyomások azonban, melyeket gyermek- és kamaszkorában szerez az ember a társadalom felnőtt tagjairól, rendkívül meghatározó maradhat a személyisége alakulására nézve, ezért hatalmas felelősség nyugszik rajtunk mindnyájunkon.

A szülők és a diákok felelősségéről már szóltunk, de nem lenne teljes a kép, ha nem térnénk ki a tanárokra is, pontosabban arra a szomorú jelenségre, ami manapság a tanári pálya, hivatás berkein belül lezajlik. Mint végzett, és némi tanítási tapasztalattal is rendelkező tanár elmondhatom, hogy személyesen tapasztaltam a főiskolán és az egyetemen a mély válság jeleit. Ez is a modern kori társadalom tömeges elbutulásával, szellemi eltunyulásával van összefüggésben, melyet azonban a tudomány térhódításaként igyekeznek nálunk is beállítani.

Rengeteg fiatal jelentkezik évente felsőoktatási intézményekre, azon belül tanári szakokra. Megfelelő komolyságú felvételi vizsga azonban sehol sincs, sőt újabban egyáltalán nincs semmilyen felvételi, a jelentkezőket a középiskolai „hozott pontjaik”, azaz osztályzataik alapján veszik fel. Ennek alapján pedig sem az nem derül ki, hogy az illető mennyire van otthon az adott szakterületen, sem az, hogy van-e valódi elhivatottsága és önálló, összefüggéseket meglátó, kreatív gondolkodása (mindez egy bizottság előtti, jó erős szóbeli felvételi vizsgán nagyon is kiderülne…), ezen kívül a „hozott pontos” rendszer arra ad alkalmat, hogy – elnézést a kifejezésért – stréberek ezrei kerülnek be a főiskolákra, akik persze mindenből jelesek voltak a középiskolában.

Nos, az ilyen, elhivatottság és tudás nélküli tanárok is felelősek azért, ha tanítványaikra semmiféle pozitív hatással nincs az iskola és a tanulás. Amelyik tanár úgy mutatja be nekik a tanítás feladatát, mint puszta pénzszerzési lehetőséget, részes a fiatalok félrevezetésének és elcsüggesztésének bűnében.
Mai világunk a tudatlanság és a büszkeség, a pénzhajhászás és a munkakerülés, a technikai fejlettség és a lelki-szellemi leépülés békés együttélésének a világa. Az új generációk életfelfogásától eszméletlen távolságnyira van a szülők és nagyszülők gondolkodásmódja. Erről ír Konrad Lorenz is, nagy feltűnést keltő könyvében:

„A tradíciókat leromboljuk. Elértünk egy olyan kritikus pontot, amikor már a fiatalabb generációnak nemcsak azonosulnia nem sikerül többé az idősebbel, de azt kulturális értelemben sem képes megérteni. Ezért azt idegen etnikai csoportként kezeli, és nacionalista gyűlölködést táplál iránta. Ezen identifikációs zavar oka elsősorban a szülők és a gyermekek közötti kapcsolat hiányos volta…” (A civilizált emberiség nyolc halálos bűne, X. fejezet, Bp., 1994)
A tanárok diák általi bántalmazása nem egyedüli válságjele világunknak. A sok szörnyű híradás közepette már meg sem lepődünk rajta. Jól mutatják azonban az ilyen esetek, hogy a gonoszság fokozatos térnyerése már egy-két generáción belül is milyen félelmetes ellentéteket képes szítani. Tudatosítanunk kell, hogy gyerekeinktől csak akkor várhatjuk, hogy felveszik ez ellen a küzdelmet, ha a jobb, igazabb életet mi magunk is komolyan vágyunk megismerni és megvalósítani.

Kiss Péter
24. óra 2010. június 30., szerda 21:45
Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!
Aktuális számunk
Megjelenés
június
10-én.
A tartalomból:
Nyitott Szemmel Mediációs Műhely
Fizessen elő magazinunkra!
Válassza ki az előfizetés időtartamát
és kattintson a Tovább gombra.
Éves
4000 Ft (postaköltséggel)
Féléves
2000 Ft (postaköltséggel)
valamint
Tekintse meg a Nyitott Szemmel magazin digitális változatát is! Az első két szám INGYENES!
Nyitott Szemmel kiadványok
Programajánló
A 2011. évi személyi jövedelemadók 1%-ából 2012-ben 131.678 Ft-ot utalt ki a NAV az Élj Inkább Alapítvány számára. Az Önök által felajánlott összeget a Nyitott Szemmel magazin nyomdaköltségére fordítottuk.
Köszönjük, hogy 1%-os felajánlásaikkal támogatták célkitűzéseinket, és 2014-ben ismét bizalmat szavaztak számunkra.
Bezár
Cikk küldése e-mailben
Erőszak az iskolákban

Kinek (e-mail cím):
Kitől (név):
Kitől (e-mail cím):
 
Küldés
 
 
Copyright © 2008-2019 Nyitott Szemmel Online. Minden jog fenntartva
 

Bezár
Bejelentkezés

Felhasználónév


Jelszó

Elfelejtette a jelszavát? Kattintson ide.

Belépés
Bezár
Keresés a cikkekben

Írja be a keresendő kifejezést. Több szót is megadhat szóközzel elválasztva.



Keresés