Bejelentkezés Bejelentkezés | Regisztráció KeresésKeresés KeresésVendégkönyv Írjon nekünkÍrjon nekünk RSSRSS Legyen a kezdőlapomLegyen a kezdőlapom KedvencekhezKedvencekhez
24. óra
Létkérdések
Otthon
Kultúra
Bibliai rejtélyek
Életmód
Tallózó
Zöldsarok
Receptek
 
Itt vagyok: Főoldal » Cikkek » 24. óra » Illúziók nélkül

Illúziók nélkül

A hatvanas-hetvenes években emlegetett korlátlan fejlődés utópisztikus illúzióját a nyolcvanas-kilencvenes években felváltotta a „fenntartható fejlődés” mértéktartóbbnak látszó célkitűzése.
24. óra 2010. március 08., hétfő 22:10
Betűméret növelése Betűméret csökkentése Szóljon hozzá Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra

A fenntartható fejlődés illúziója

A hatvanas-hetvenes években emlegetett korlátlan fejlődés utópisztikus illúzióját a nyolcvanas-kilencvenes években felváltotta a „fenntartható fejlődés” mértéktartóbbnak látszó célkitűzése. Erről az ENSZ 1987-es, Brundtland-jelentésében a következő megfogalmazás áll: „A fenntartható fejlődés olyan fejlődési folyamat, amely kielégíti a jelen igényeit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját igényeiket. Az egyik tényező, amit le kellene küzdenie, a környezet elhasználódása, de ezt úgy kell véghezvinnie, hogy közben ne mondjon le sem a gazdasági fejlődés, sem a társadalmi egyenlőség és igazságosság igényeiről.” Ha meg akarjuk érteni, hogy jelenleg mennyire teljesíthetetlen ez az ígéret, figyelembe kell vennünk, hogy a legutóbbi, az ENSZ által szervezett 2008-as biodiverzitás-konferencián részt vevő 191 ország hatezer szakértője szerint a Föld növény- és állatvilágának 40 százaléka kipusztulófélben van. A Millenniumi Projekt szerint napjainkban az erőszak globális méreteinek kirobbantásában 15 kockázati tényező szerepel. Ezek közül első helyen áll, hogy 2013-ra megduplázódik az élelmiszerszükséglet, miközben a vízhiány 2025-re hárommilliárd lakost fog érinteni. Az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso A szakadék szélén címmel 2009-ben megjelent írásában nem titkolt szkepticizmussal szól a politikai összefogás esélyeiről: „Az éghajlatváltozás gyorsabb, mint ahogy akár csak két éve is gondoltuk. Ez a legfontosabb kihívás, amely a politikusok jelenlegi generációja előtt áll…” (Népszabadság, 2009. szeptember 21.) Szakemberek szerint az éghajlatváltozás valamilyen mértékben akkor is bekövetkezne és akkor is problémát okozna az elkövetkező évtizedekben, ha sikerülne befagyasztani, vagy akár csak csökkenteni a légkörben felhalmozódó és a klímaváltozásért felelős gázok kibocsátását. Az elmúlt évtizedek ökológiai válsága tudósokat, közgazdászokat arra ösztönzött, hogy Földünk minden lakójának felhívja a figyelmét arra, hogy a fogyasztásnak ezen a szintjén két globális veszéllyel kell szembesülnünk: egyrészt az erőforrások rohamos kimerülésével, másrészt a környezetszennyezés által kiváltott globális ökológiai katasztrófával.

A kollektív összefogás illúziója

Vajon az elmúlt évtizedekben jelzett drámai változások milyen mélységű és hatékonyságú változásokat indítottak el össztársadalmi szinten? A globális problémák és az egyre fenyegetőbb előrejelzések árnyékában vajon milyen összehangolt megoldások és előrelépések történtek egy globális összeomlás elhárítása érdekében? A kiotói, vagy a legutóbbi koppenhágai környezetvédelmi egyezmények mennyiben megvalósíthatók a fejlett Nyugat és a kelet-ázsiai nagyhatalmak részéről? Közhely, hogy az ökológiai krízis globális probléma, ezért a megoldásnak is annak kell lennie. Pontosabban fogalmazva: mintegy hatmilliárd embernek, sok millió vállalatnak, társadalmi intézménynek és majd kétszáz államnak kellene olyan technológiai, gazdasági, politikai rendszereket összehangoltan átszerveznie és működtetnie, amelyek lehetővé tennének egy ökológiailag is hosszú távon fenntartható világot. Ez persze nem kisebb vállalkozás, mint egy új világot felépíteni.
Különös, hogy összességében mindenki jobban járna, ha együttműködnének egymással, külön-külön viszont úgy tűnik, minden cselekvő abban érdekelt, hogy a lehető leggazdaságosabban minimalizálja a közjóért tett erőfeszítéseit. Így hát a nagy nemzetközi összefogás egyelőre illúziónak látszik.

A tömegek megváltozásának illúziója

A fent említett problémák megoldásában csak akkor számolhatnánk reális eséllyel, ha nemcsak néhány buzgó, környezettudatosan élő személy volna képes szokásaiban alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, hanem az emberiség döntő többsége. Azonban genetikailag bizonyított tény, hogy az ember születésétől fogva „önérdekkövető” lény. Jól ismert és lényegre tapintó a már szállóigévé vált magyar közmondás is, miszerint „minden szentnek maga felé hajlik a keze”. Úgy tűnik, igazolódik az a tény, hogy a szerzésvágy elbutítja az embert, és képtelenné teszi arra, hogy saját valós, hosszú távú érdekeit részesítse előnyben. Ezzel egyidejűleg az átlagember olyannyira önző módon foglalkozik a magánügyeivel, hogy mindannak, ami saját fogyasztási szokásain és igényein túlmutat, csak kevés figyelmet szentel. A szükséges életmódbeli változások túl drasztikusak lennének korunk embere számára. Inkább kockáztatja a jövőbeni katasztrófa lehetőségét, minthogy lemondásokkal járó áldozatot hozzon annak elkerülése érdekében.

Egy „új vallási világkormány” megteremtésének illúziója

A kollektív cselekvés vagy az egyén megváltozásának problémája természetesen megszűnik, ha egy külső kényszer írja elő az együttműködési kötelezettséget – az ember önkéntes belső megváltozásának hiánya ellenére is. Egyre markánsabban fogalmazódik meg az igény, miszerint ha egy „felsőbb hatalom” szabályozná és írná elő a földünket kímélő politikai-gazdasági cselevési programokat, ily módon hosszú távon stabilizálni lehetne jövőnket a kék bolygón. Milyen egyetemes erkölcsi mérce elfogadása lenne képes szabályozni az egész földön életbe léptető korlátozásokat, a globális környezetünket és a természeti erőforrásainkat védő szankciókat? Sokak előtt nem ismeretlen, hogy a világ megmentésének egyik legbiztosabb fundamentumát többen olyan erkölcsi-vallási összefogásban látnák, amely egy keresztény dominanciájú, de a nagyobb világvallásokat is egyesítő mozgalomban valósulna meg. Széles körben elterjedt André Malraux francia írónak a 20. század végén tett kijelentése, mely szerint „a 21. század vagy vallásos lesz, vagy nem lesz”. Talán nem is gondoljuk, hogy ez a sokat sejtető mondat kellő figyelmeztetése mellett is milyen kényes kérdéseket érint. Tudniillik ha az önkéntes, szabad választásra épülő kollektív vagy egyéni cselevés programja az imént tárgyalt okok miatt nem képes megvalósulni, akkor az élet fenntartásának utolsó esélyeként nem elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben létrejöhet egy újfajta politikai és vallási szövetség, amely a globális válságok kezelését egyfajta valláserkölcsi alapokra épülő „globális világrend” megteremtésében látná. Globális világunk válságjegyeinek megannyi változatára a római katolikus egyház vezetője, XVI. Benedek is konkrét megoldási forgatókönyvvel állt elő. A pápa 2009 júliusában a G8-ak olaszországi találkozója előtt Rómában átnyújtotta Barack Obamának legújabb, Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) című enciklikáját, melyben többek között ez áll: Határozottan szükség van az ENSZ és hasonlóképpen a gazdasági intézmények reformjára, hogy a nemzetek családjának koncepciója tényleges hatalomra tehessen szert…” A hazai politikai törekvésektől sem esik távol ez a fajta szemlélet. „Az új világrend kialakulásakor alapvető szerepet kell játszania a szeretetnek… A globalizáció nem feltétlenül rossz, amennyiben az emberiség nagy családját Isten atyasága alatt képzeli el Eljött az ideje annak, hogy a keresztény demokrácia által a politikai életben képviselt keresztény társadalmi tanítást végre megismerjük, és a gyakorlatban megvalósítsuk. Ha készen állunk a kormányzásra, akkor éljünk a lehetőséggel, …és építsük fel az új emberi világot Istennel… A történelem Ura segítségével hosszú idő után megnyílt a lehetőség az elméletek gyakorlattá váltására: vagyis eljött a mi időnk!” (Eőry Zsolt: Már csak a keresztény megoldás marad, Hazánk, 2009. július)

Természetesen nem gondolhatjuk, hogy a kétszáz éve fennálló szekularizált nyugati, avagy akár keleti társadalmakban is az alapvető szabadságjogok sérelme nélkül elfogadható, sőt megvalósítható lenne egy globális valláserkölcsi elvre épülő világrend. Vajon tömegekre rákényszeríthető-e súlyos társadalmi következmények nélkül bármilyen vallásos értékrend? A szabad gondolkodás és vallásgyakorlat az állam és az egyház elválasztásának mintegy kétszáz éves történelme végéhez érkeztünk el? Egyre fenyegetőbben haladunk Umberto Eco egyik nem régiben tett „jóslata” beteljesítése felé: „mintha mennénk vissza a középkorba”? Ennek megvalósítása valószínűleg nemcsak a vallások „várva várt” reneszánszát hozná el, hanem annak a vallási diktatúrának a szellemét, amelyben a lelkiismereti szabadságot„a legveszedelmesebb tévelygésnek, avagy egy ország legfélelmetesebb rémének tekintették”. (IX. Pius pápa 1854. augusztus 15-ei enciklikájából) Összegezve kimondhatjuk, hogy egy vallási világkormány létrejötte is csak az alapvető emberi szabadságjogok megnyirbálása árán, valamiféle hatalmi nyomásra volna képes ideig-óráig „orvosolni” a globális ökológiai válság okait. Ez „megoldás” – mivel az alapvető állampolgári szabadságjogok elvételét jelentené – csak egy rövid, átmeneti és illuzórikus megoldáshoz vezetne.

Létezik-e egyáltalán reális alternatíva?

Az előzőekben azt láthattuk, hogy sem a kollektív összefogás, sem az egyéni megváltozás, sem egy felülről irányított egységes „világrend” nem képes a bajokat valóságosan orvosolni. Fel kell tennünk a kérdést: egyáltalán létezik-e valóságos alternatíva? Ha tovább latolgatjuk a probléma megoldásait, akkor csak két választási lehetőség maradt. Vagy valamilyen különleges, „kívülről jövő” csodának kell történnie világunkkal, hogy túléljük a ránk nehezedő válságot, vagy szembe kell néznünk egy hamarosan bekövetkező globális katasztrófa lehetőségével. Bármennyire hárítjuk is magunktól, az utóbbi eshetőséggel a legjózanabb tudósok szerint is számolnunk kell. Fel kell tennünk hát a kérdést: a fentiekben számba vett óriási problémahalmaz és az igen gyenge lábakon álló lehetőségek (illúziók) ismeretében lehetséges-e egy harmadik megoldás? Ezt a „megoldást” a 20. század egyik legmeghatározóbb német filozófusától Martin Heideggertől olvastam először a 80-as években halála előtt a Der Spiegelnek adott interjújában. „Már csak egy Isten menthet meg bennünket” – nyilatkozta az egyébként nem vallásos gondolkodó. E megfogalmazás az említettek hátterén kézenfekvőnek látszik, amely nem azonos a fentebb említett vallási alapokra épülő ún. „új világrend” elképzeléssel. Mivel ott hatalmi erővel (törvényekkel) tömegekre kényszerített vallási összefogásban szorgalmazott megoldásról van szó – az egyének döntésének, lelkiismereti szabadságának figyelmen kívül hagyásával –, a harmadik elképzelés egy emberileg megoldhatatlannak látszó helyzet isteni megoldásával ad reményt. A filozófus elképzelése szerint ebben az esetben csak egy olyan Isten közbelépése jöhet számításba, aki oly módon képes megmenteni földünket a teljes megsemmisüléstől, hogy többé ne hordja magában a legkisebb csíráját sem a problémák tovább-burjánzásának. Meglátásom szerint Heidegger „víziója” leginkább a bibliai reménységhez áll közel: „Ímé, mindent újjáteszek… és halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések könyve 21,4–5) Lehetséges, hogy az illúzióinkkal való őszinte szembenézés után nemcsak félelemmel vegyes belenyugvással fogadhatnánk el az „utolsó megoldást”, hanem akár boldog reménységként is tekinthetnénk mielőbbi megvalósulása felé? Én valahogy a fentieket számba véve nem látok ennél jobb, megnyugtatóbb megoldást: „Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, melyekben igazság lakozik.” (Péter II. levele 3,11)

Sipos Gergő Bálint
24. óra 2010. március 08., hétfő 22:10
Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!
Aktuális számunk
Megjelenés
június
10-én.
A tartalomból:
Nyitott Szemmel Mediációs Műhely
Fizessen elő magazinunkra!
Válassza ki az előfizetés időtartamát
és kattintson a Tovább gombra.
Éves
4000 Ft (postaköltséggel)
Féléves
2000 Ft (postaköltséggel)
valamint
Tekintse meg a Nyitott Szemmel magazin digitális változatát is! Az első két szám INGYENES!
Nyitott Szemmel kiadványok
Programajánló
A 2011. évi személyi jövedelemadók 1%-ából 2012-ben 131.678 Ft-ot utalt ki a NAV az Élj Inkább Alapítvány számára. Az Önök által felajánlott összeget a Nyitott Szemmel magazin nyomdaköltségére fordítottuk.
Köszönjük, hogy 1%-os felajánlásaikkal támogatták célkitűzéseinket, és 2014-ben ismét bizalmat szavaztak számunkra.
Bezár
Cikk küldése e-mailben
Illúziók nélkül

Kinek (e-mail cím):
Kitől (név):
Kitől (e-mail cím):
 
Küldés
 
 
Copyright © 2008-2019 Nyitott Szemmel Online. Minden jog fenntartva
 

Bezár
Bejelentkezés

Felhasználónév


Jelszó

Elfelejtette a jelszavát? Kattintson ide.

Belépés
Bezár
Keresés a cikkekben

Írja be a keresendő kifejezést. Több szót is megadhat szóközzel elválasztva.



Keresés