Bejelentkezés Bejelentkezés | Regisztráció KeresésKeresés KeresésVendégkönyv Írjon nekünkÍrjon nekünk RSSRSS Legyen a kezdőlapomLegyen a kezdőlapom KedvencekhezKedvencekhez
24. óra
Létkérdések
Otthon
Kultúra
Bibliai rejtélyek
Életmód
Tallózó
Zöldsarok
Receptek
 
Itt vagyok: Főoldal » Cikkek » Bibliai rejtélyek » Da Vinci kód

Da Vinci kód

A közelmúltban médiaszenzációt kiváltó Júdás evangéliuma mellett a 2003-ban megjelent és világsikert aratott vallásos bestseller, A Da Vinci-kód körül is népes tábor és ellentábor alakult ki.
Bibliai rejtélyek 2009. december 07., hétfő 10:08
Betűméret növelése Betűméret csökkentése Szóljon hozzá Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra

A kódolt szenzáció

Úgy tűnik, hogy a XXI. század – látva a hagyományos kereszténység erőtlenségét és világunk nyers földhözragadtságát – ősi titkok, rejtélyek, különféle összeesküvés-elméletek leleplezésével kívánja betölteni a modern ember vallási fantáziáját és szenzációéhségét. Dan Brown regénye – annak ellenére, hogy filmesített változata megbukott az idei cannes-i filmfesztiválon, és legalább öt vaskos kötet próbálta bizonyítani súlyos tévedéseit és csúsztatásait –, máig a sikerkönyvek közé tartozik. Sőt, noha a filmszakma a hollywoodi giccsipar termékeihez sorolja, mégis Mel Gibson Passiójához hasonló kasszasikert jósol A Da Vinci-kódnak.  Rövid cikkünkben a regényben leírt néhány tévedésre szeretnénk rámutatni.

A Grál legenda rejtélye

A szerző műve elején rögtön kijelenti: a fikciót valóságnak tekinti. Dan Brown szereplői tulajdonképpen történelmi állításokat tesznek Jézusról, Máriáról és az evangéliumokról. A cselekmény olyan történelmi témára épül, amelyet az olvasók kénytelenek tényként kezelni – és nem az írói képzelet termékeként, mivel a szerző műve bevezetőjében a következőt állítja: „A műtárgyakról, épületekről, dokumentumokról és titkos szertartásokról szóló, a regényben szereplő ismertetések megfelelnek a valóságnak.” Ahhoz, hogy tisztában legyünk a könyv mondanivalójával, súlyos állításaival, valamelyest ismernünk kell a cselekmény fő vonulatát is. Röviden összefoglalva a következő: Párizsban rejtélyes körülmények között meggyilkolják a Louvre elismert kurátorát, Jacques Sauniére-t. Robert Langdon harvardi professzor, a vallási szimbolika szakértője és Sophie Neveu – aki egészen véletlenül Sauniére unokája – nyomozásba kezd. Később megtudják, hogy Sauniére egy titkos vallási csoport vezetője volt. A csoportot a történelem során Sion-rend néven ismerték, és a szent Grál mibenlétének és rejtekhelyének titkát őrizte. Langdon és Neveu kalandjaik közben megismerkednek egy bizonyos Sir Leigh Teabinggel, a gazdag arisztokrata Grál-kutatóval, aki feltárja előttük a Grál rejtélyének történeti hátterét. A Grál nem Krisztus kelyhe, hanem az az edény, amely a magját felfogta – azaz Mária Magdolna méhe –, azé a Magdolnáé, aki állítólag Jézus szeretője és felesége volt, gyermeket fogant és lányt szült neki. Jézus keresztre feszítése után Mária Magdolna és a gyermek a mai Franciaország területére menekült, és megalapította Krisztus évszázadokon át fennmaradó dinasztiáját.

Jézus és Mária házassága?

A regény szerint a Sion-rend élén sok híres ember állt, akik mind ismerni vélték Jézus és Mária házasságának igazságát. Közéjük tartozott Leonardo Da Vinci is, aki világhírű, Az utolsó vacsora című festményén Jézus és tanítványai körében megörökítette Mária Magdolnát. Da Vinci más festményein is elrejtett Jézus és Mária valódi kapcsolatára történő utalásokat, hogy azok, akik ismerik az igazságot, láthassák és felfedhessék azt. Langdon és Neveu Sir Leigh Teabing segítségével fokozatosan feltárja a Grál körüli rejtélyt és a titkos iratokat, melyek felfedik valódi hatalmát. Rejtjeles üzenetek nyomán haladnak egyik helyről a másikra – míg el nem jutnak a Grál igazságáig és rejtekhelyéig.

A regény alapvető mondanivalója tehát, hogy a kereszténység – ha minden korabeli dokumentumát figyelembe vesszük – összefüggésbe hozható ama titkos Grál-legendával. Azaz a Krisztus és Mária Magdaléna házasságából született utódok képviselik azt az isteni vérvonalat, amelynek tagjai később a Grál-lovagrendet is alkották, akiknek isteni erőt tulajdonítottak a történelemben. Vajon hogyan jutott Dan Brown ezekre a különös következtetésekre?

A Bibliával kapcsolatos állítások

Idézzük fel a regényből Sir Leigh Teabing Grál-kutató fejtegetéseit: „Jézus Krisztus bámulatos hatású történelmi figura volt, minden idők legrejtélyesebb és legihletettebb vezetője… érthető, hogy hívek ezrei örökítették meg az életét szerte az országban… Az Újtestamentumhoz több mint 80 evangéliumot vettek számításba, de csak nagyon keveset választottak ki közülük: Mátéét, Márkét, Lukácsét és Jánosét.” (337. o.)

Teabing kijelentése számos történelmi tévedést tartalmaz. Jézus szavait és tetteit semmiképpen sem örökíthették meg hívők ezrei. Épp ellenkezőleg: semmilyen bizonyíték nem utal arra, hogy bárki is megörökítette volna tetteit még életében. Az sem állja meg a helyét, hogy 80 evangéliumot vettek volna fontolóra az Újszövetség összeállításakor. Pontosan nem tudjuk, hogy összesen hány evangélium létezett, de ma sem ismerünk nyolcvanat, legfeljebb két tucatról tudhatunk. De miért éppen ez a négy evangélium került be a Bibliába, a kánonba? A kánon kifejezés görög eredetű, vesszőt, vonalzót, mérővesszőt jelent. A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva azt jelenti, hogy a hit alapelveit tartalmazó, Istentől ihletett iratok gyűjteménye. Már az i. sz. II. századtól kezdve találkozunk a keresztény irodalomban ezekkel a kifejezésekkel: az egyház kánonja, az igazság kánonja, a hit kánonja. A kanonizáció röviden megfogalmazva azt jelenti, hogy a kora keresztény egyház mikor és miként ismerte fel az egyes iratok kanonikus (Istentől ihletett) voltát, és csatolták folyamatosan ahhoz a többség által elismert iratgyűjteményhez, melyet rendszeresen felolvastak az istentiszteleteiken.

Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis hosszabb időt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása. Ez nem azért történt, mert sokáig vitatkoztak volna egyes iratokról, hanem mivel a keresztény egyház már az I. században az egész Római Birodalomra kiterjedt, időbe telt, míg az összes irat általánosan ismertté vált. Athanasius püspök i. sz. 367-ben kelt, 39. sz. húsvéti levelében felsorolja mind a 27 újszövetségi iratot, mint amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Athanasiusnak ez a levele az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának egyik legfontosabb dokumentuma.

E rövid összefoglalásból is láthatjuk, hogy Isten nem bízta csupán emberekre, zsinatokra, egyházi tekintélyekre, hogy mi kerüljön a Bibliába. „Van valami – a legszorgalmasabb történeti kutatás által sem felderíthető – titokzatos mozzanat abban, ahogyan a Biblia iratai szent iratokká lettek…” (Karner Károly: Bevezetés a teológiába, Bp., 1954, 91. o.) Isten tehát nem hagyhatta, hogy beszéde bármilyen konspirációnak, összeesküvésnek vagy politikai-vallási érdekeknek, manipulációknak essen áldozatul. „Keressétek meg majd az Úr könyvében, és olvassátok: ezeknek egy híjuk sem lesz, egyik a másiktól el nem marad, mert az Ő szája parancsolta és az Ő Lelke gyűjtötte össze őket” – mondja Ésaiás próféta (34,16).

Nagy Constantinus és a Biblia kanonizációja

„– Az Újtestamentumhoz több mint 80 evangéliumot vettek számításba, de csak nagyon keveset választottak ki közülük, Mátéét, Márkét, Lukácsét és Jánosét. – Ki választotta ki ezeket az evangéliumokat? – kérdezte Sophie. – Hát ez az! – tört ki Theabing lelkesen. – A kereszténység alapvető iróniája! A Bibliát, amelyet ma ismerünk, a pogány római császár, Nagy Constantinus állította össze. – Theabing elmosolyodott. – És minden, amit tudnia kell a Bibliáról, benne foglaltatik a kánonjogász, Martin Perty mondásában. – Theabing megköszörülte a torkát: – A Bibliát nem a mennyországból kaptuk faxon. – Tessék? – A Biblia emberi termék, drágám. Nem Istentől való. A Biblia nem a felhőkből hullott alá valamely csoda révén.” (337. o.)

Ezek az állítások teljesen tévesek. Az újszövetségi kánon kialakulása elhúzódó folyamat volt, amely évszázadokkal Nagy Constantinus előtt kezdődött, és még halála után sem fejeződött be. Magának Nagy Constantinusnak tulajdonképpen semmi köze nem volt hozzá, hiszen az ő idejében a Biblia 66 irata szinte már teljes terjedelmében ismert és elfogadott volt a kereszténység körében. Az i. sz. 206-ból való Codex Baroccio, amely a Hatvan könyv címet viseli, az Ó- és Újszövetség 66 iratából 64-et tartalmaz, csak Eszter könyve és Jelenések könyve hiányzik belőle. Az egyháztörténet-író Eusebius (i. sz. 340 körül) az Újszövetség valamennyi iratát felsorolja, de megemlíti, hogy hat könyvvel kapcsolatban egyesek ellenvetéseket támasztanak. Theabing utolsó két mondata nyilvánvalóvá teszi, hogy a valláskutató nagyon szeretné a Bibliát az emberi alkotások szintjén kezelni, hogy következtetéseit bizonyíthassa. Pedig maga a Biblia önmagáról is, jól ellenőrizhetően az ellenkezőjét állítja annak, amit ma – nemcsak Dan Brown regénye kapcsán – sokan gondolnak a Szentírásról. Jézus szavai szerint: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik.” (Máté evangéliuma 4,4) Pál apostol kijelentése szerint: „A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre...” (II. Timótheus 3,16–17) Péter apostol pedig a következőket mondja: „Az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (II. Péter 1,20–21)

Nagy Constantinus és Jézus természete

„– A vallások összeolvasztása során Constantinusnak meg kellett erősítenie az új keresztény hagyományt, így került sor a niceai zsinat néven ismert, híres ökumenikus tanácskozásra…

– Ezen a zsinaton – folytatta Theabing – a kereszténység számos kérdését vitatták meg és bocsátották szavazásra. Például a húsvét időpontját, a püspökök szerepét, a szentségek kiszolgáltatását, és természetesen Jézus isteni voltát.

– Nem tudom követni. Isteni voltát?

– Drágám – mondta Theabing –, eddig a történelmi pillanatig Jézust halandó embernek tekintették a követői. Nagy és hatalmas prófétának, de embernek. Halandónak.

– Nem Isten Fiának?

– Nem bizony – válaszolta Theabing. – Jézus »istenfiúsága« a niceai zsinaton merült föl, és ott is fogadták el.

– Várjon. Azt akarja mondani, hogy Jézus isteni mivolta egy szavazás eredménye volt?

– Méghozzá viszonylag szoros szavazásé – tette hozzá Theabing. – Miután hivatalosan Isten Fiává nyilvánították Jézust, Constantinus az emberi világ fölött álló istenséget teremtett Jézusból, akinek a hatalma megkérdőjelezhetetlen.” (340. o.)

Theabing ismét vegyíti a tényeket a tévedésekkel. Valóban Constantinus hívta össze a niceai zsinatot i. sz. 325-ben, és az egyik vitatéma Jézus isteni mivoltával állt kapcsolatban, de az biztos, hogy nem szavaztak Jézus isteni mivoltáról: ez általánosan elfogadott tény volt a keresztények között a niceai zsinat előtt 250 éve. A vitatott kérdés a niceai zsinaton azt jelentette, hogy miként kell érteni Jézus „kettős” természetét, azaz hogyan értsük, hogy Jézus egyszerre isteni személy és ember is volt. Pontosabban arról szólt az úgynevezett „ariánusvita”, hogy Krisztus az Atya teremtménye-e, vagy pedig egylényegű Istennel. A niceai zsinat 325-ben az Arius és Athanasius között folyt vitával kapcsolatban végül Athanasius mellé állt, miszerint Jézus az Istennel egyenlő, aki isteni hatalmát letéve, de isteni természetét megőrizve teljesen emberré lett. Ez a nézet egyezik a Biblia tanításával is.

A legkorábbi keresztény szerző – akinek 13 levelét örökítette meg az Újszövetség –, Pál apostol húsz-harminc évvel Jézus halála után, azaz 250 évvel a niceai zsinat előtt írta leveleit, amelyek Jézus Krisztust egyértelműen Istenként és emberként mutatják be. A Filippibeliekhez írt levélben ezt olvashatjuk: „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is, aki mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lett.” (2,5–7) Hasonló állításokat fogalmaznak meg az evangéliumok is, hiszen Jézus Krisztus szavait többször úgy idézik az evangélisták, mint Isten Fiának vagy emberfiának kijelentéseit. Ezt az állandó jelzőt Jézus Krisztus nemigen kaphatta volna két és fél évszázaddal később a niceai zsinaton, „szoros szavazás” eredményeként. A legelső evangélium, Márk evangéliuma témájának megjelölésével kezdődik: „A Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete.” A legkésőbb, i. sz. 90–95 között íródott János evangéliuma még egyértelműbben fogalmaz: Jézust nem csupán Isten Fiaként említi, bár az is – (lásd például János 1,18; 3,16. 18) –, hanem bizonyos értelemben úgy mondja: maga az Isten (János 1,1–3. 14. 18). János evangélista már az I. században Istennek tekinti Jézus Krisztust, aki által Isten a világot teremtette, aki megismertette Istent (az Atyát) a világgal, mivel Ő maga is isteni lény volt, és aki önmagáról is a következőt fogalmazta meg egy helyen: „Én és az Atya egy vagyunk.” (János evangéliuma 10,30)

Jézus Krisztus és Mária Magdolna

A regényben a következőket olvashatjuk: „– Az evangéliumoknak ezen a pontján Jézus már gyanította, hogy rövidesen elfogják és keresztre feszítik. Ezért utasításokat adott Mária Magdolnának, hogyan vezesse tovább az egyházat, ha Ő már nem lesz… A meghamisítatlan evangéliumok szerint nem Péter volt az, akinek Jézus utasításokat adott a keresztény egyház megalapítására, hanem Mária Magdolna…” (359–360. o.)

– A Sion-rend szerint – folytatta Theabing – Mária Magdolna állapotos volt a keresztre feszítés idején. Krisztus meg nem született magzatának biztonsága érdekében Magdolnának nem volt más választása, mint elmenekülni a szent földről. Jézus megbízható nagybátyja, arimatheai József segítségével Mária Magdolna titokban Franciaországba utazott, amelyet akkoriban Galliának neveztek. Itt biztonságos menedékre lelt a zsidó közösségen belül. Itt, francia földön adott életet egy kislánynak, aki a Sára nevet kapta.” (368. o.)

A tényekre hagyatkozva, az első három pont tisztázása után ez utóbbi állításokat már nehéz komolyan venni. Pedig Dan Brown eddigi teóriája, történelmi csúsztatásai mind azt a célt szolgálták, hogy alapot találhasson annak a tényektől és valóságtól elrugaszkodott állításnak, miszerint Jézus Krisztus összeházasodott Mária Magdalénával és gyermekük született. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egyetlen kora keresztény forrásban sem történik utalás Jézus házasságára vagy feleségére. Ez nemcsak Máté, Márk, Lukács és János kanonikus evangéliumaira igaz, hanem az összes ismert evangéliumra és a korabeli apokrif iratokra is. Nem utal Jézus házasságára Pál, Péter, Fülöp, Tamás evangéliuma sem, Mária mennybemenetele sem, A nazarénusok evangéliuma, Az egyiptomiak evangéliuma, Az eboniták evangéliuma sem – és így tovább. Gondoljunk csak bele, hány alkalommal említhették volna a felsorolt írások Jézus házasságát vagy feleségét. Az újszövetségi evangéliumok szólnak Jézus édesanyjáról, nevelőapjáról, fivéreiről és nővéreiről, miért ne említették volna – ha lett volna – a feleségét is? Név szerint felsorolják a tanítványait, több hívét, köztük nőket is, a feleségét miért nem? Helyenként még a hívei feleségeire is történik utalás. Pál apostol megemlíti az apostolok feleségeit és Jézus földi testvéreinek feleségeit (I. Korinthus 9,5), Jézus feleségét miért nem említik? Nyilván azért, mert nem volt neki. Ha a regény fantáziálása helyett a Biblia álláspontjára vagyunk kíváncsiak Jézus és Mária Magdolna kapcsolatát illetően, ez röviden így foglalható össze:

– Lukács evangéliuma 8,3 szerint Mária Magdolna az a bizonyos parázna asszony, akit az írástudók egy ízben Jézus elé hoztak a megkövezés szándékával, s a büntetés végrehajtásához Jézus támogatását is szerették volna megnyerni (János evangéliuma 8,1–11).

– Máriának Márta és Lázár a testvére, s utóbbit Jézus feltámasztotta a halálból (János evangéliuma, 11. fejezet). Mária az, aki megkente Jézus lábát drága nárduskenettel (Lukács 7,38–50; Máté 26,7–13; János 12,3–8). Mária Magdolna az, aki Jézus feltámadásakor először érkezett a sírhoz és találkozott is Vele (János 20,1–18).

Jézus és Mária későbbi kapcsolatát még egyértelműbbé teszi az Apostolok cselekedetei című könyv, amely Krisztus mennybemenetelének körülményeiről a következőképpen szól: „És mikor ezeket mondotta, az ő láttukra felemelteték, és felhő fogta el őt szemeik elől… És mikor bementek, felmentek a felsőházba, ahol szállva voltak: Péter és Jakab, János és András, Filep és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, és Simon, a zelóta, és Júdás, a Jakab fia. Ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézusnak anyjával, és az ő atyjafiaival együtt.” (Apostolok cselekedetei, 1,9. 13–14)

Ősszegzés – kérdőjelekkel

Ezek tehát a bibliai tények, majdnem kétezer év távlatából, és még nem szóltunk a regény egyéb rejtelmeiről: a holt-tengeri tekercsekkel, a nag-hammadi kódexekkel, a Sion-renddel, az Opus Deivel és Leonardo da Vinci művészetével kapcsolatos csúsztatásokról. A Grál-legenda nyomán született kegytárgyak és tanok a középkortól kezdve a modern korig sok embert, köztük uralkodókat, hadvezéreket és politikusokat is nagyon vonzottak. Például a Grált a nácik hosszú éveken át, költséges expedíciókat szervezve keresték, mivel olyan misztikus és transzcendens erőt tulajdonítottak neki, hogy szerintük annak birtokában legyőzhetetlenné vált volna a harmadik birodalom. Közismert, hogy a német náci párt, élén Adolf Hitlerrel, szoros kapcsolatban állt bizonyos okkultista-spiritiszta szervezetekkel.

Hol van tehát a határ az alkotói szabadság és a tények elferdítése között? Korrektnek nevezhető-e a tájékozatlan olvasó összezavarása, a fikció összemosása a valósággal, a mese elegyítése a történelemmel? S miért van az, hogy a tömegek jobban éhezik a legendákat, mint a valóságos tényeket?

Célom nem valamiféle művészetellenes, vallási ellenpropaganda volt, sőt meggyőződésem, hogy a valódi művészet közelebb visz a valóság, az igazság megértéséhez. Dan Brown regénye és filmes feldolgozása távol áll ettől; a vallási krimi kategóriájában is gyenge alkotásnak minősül. De sajnos ide sorolhatunk több vallásos vagy bibliai témájú könyvet illetve filmet is, mint például Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmje, vagy Mel Gibson Passiója.

Mindebben a legszomorúbb mégis az, hogy nagy tömegek számára az igazság, a történelmi tények nem képesek felvenni a versenyt a megfoghatatlan, titokzatos rejtélyekkel, a szenzációhajhász badarságokkal. De ez is csak az ókori latin bölcs megállapítását igazolja, hogy tudniillik a tömegeknek mire van leginkább szükségük: kenyérre és cirkuszra. Pedig kár – hiszen volna más is, lassan kétezer éve: „a Te igéd igazság” – mondta Jézus Krisztus félreérthetetlen egyszerűséggel (János evangéliuma 17,17). De úgy látszik, erre csak kevesen tartanak igényt. Pedig ha valaki igazán kíváncsi volna arra, hogy a kereszténység miért és hogyan jutott jelenlegi állapotába, és vajon ki vagy kik állnak annak hátterében, hogy a Biblia kétezer év óta ennyire ismeretlen, semmibe vett vagy állandóan vitatott könyvvé vált, annak Dan Brown és társai titokzatos kódrendszere helyett magát a Bibliát ajánlhatjuk alaposabb tanulmányozásra, különösen Dániel és Jelenések könyvét. Kevesebb fantáziálással, s több odafigyeléssel mindenki számára világossá válhat, kik és hogyan működtetik „a megtévesztés mamutrendszerét” – amint ezt egy XIX. századi szerző találóan jellemezte. De ennél többet is megtudhatunk, mégpedig azt, hogy Isten nem kódolt, rejtjeles, alig kibogozható üzeneteken keresztül kívánja az ember tudomására hozni a Róla szóló ismereteket és boldogságunk útját, hanem Fiában megnyilvánuló szeretetének és áldozatának megismerése által.


Felhasznált irodalom:
Károlyi Gáspár Biblia-fordítása
Dan Brown: A Da Vinci-kód (Gabó Kiadó, 2004)
Vankó Zsuzsa–Reisinger János: Bevezetés a Biblia tanulmányozásához (BIK Kiadó, Bp., 1993)
Bart D. Ehrman: Tények és tévedések A Da Vinci-kódban (Gold Book Kft., 2005)

Soós Attila
Bibliai rejtélyek 2009. december 07., hétfő 10:08
Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!
Aktuális számunk
Megjelenés
június
10-én.
A tartalomból:
Nyitott Szemmel Mediációs Műhely
Fizessen elő magazinunkra!
Válassza ki az előfizetés időtartamát
és kattintson a Tovább gombra.
Éves
4000 Ft (postaköltséggel)
Féléves
2000 Ft (postaköltséggel)
valamint
Tekintse meg a Nyitott Szemmel magazin digitális változatát is! Az első két szám INGYENES!
Nyitott Szemmel kiadványok
Programajánló
A 2011. évi személyi jövedelemadók 1%-ából 2012-ben 131.678 Ft-ot utalt ki a NAV az Élj Inkább Alapítvány számára. Az Önök által felajánlott összeget a Nyitott Szemmel magazin nyomdaköltségére fordítottuk.
Köszönjük, hogy 1%-os felajánlásaikkal támogatták célkitűzéseinket, és 2014-ben ismét bizalmat szavaztak számunkra.
Bezár
Cikk küldése e-mailben
Da Vinci kód

Kinek (e-mail cím):
Kitől (név):
Kitől (e-mail cím):
 
Küldés
 
 
Copyright © 2008-2019 Nyitott Szemmel Online. Minden jog fenntartva
 

Bezár
Bejelentkezés

Felhasználónév


Jelszó

Elfelejtette a jelszavát? Kattintson ide.

Belépés
Bezár
Keresés a cikkekben

Írja be a keresendő kifejezést. Több szót is megadhat szóközzel elválasztva.



Keresés