Korunk hőse: Júdás

A Vatikán felmentené az áruló apostolt?

A pápa – állítják megbízhatónak mondott források – helyesli Júdás rehabilitációjának tervét, amely szerinte is komolyan hozzájárulhat a keresztények és a zsidók kapcsolatának rendezéséhez. Ez utóbbit XVI. Benedek a pápasága egyik prioritásának tekinti.

Vatikáni szakértők szerint igaz ugyan, hogy Júdás elárulta Jézust, ez azonban nem az ő személyes bűne volt, hanem egy nagyszabású isteni üdvterv része. Júdásnak el kellett árulnia Jézust, ahogy a rómaiaknak keresztre kellett feszíteniük ahhoz, hogy az isteni forgatókönyv stációról stációra, snittről snittre megvalósuljon.

A vatikáni történészbizottság háza tájáról olyan információk is kiszivárogtak, miszerint Júdás valójában jó ember volt, szerepére eleve predesztinálva volt, cselekedeteit a szeretet mozgatta.

A La Stampa című olasz lapnak adott interjúban Masuri rámutat, hogy a keresztény hagyomány szerint Jézus megbocsátott Júdásnak, és a pusztába küldte, hogy ott lelki gyakorlatokkal tisztítsa meg magát. Ezt megerősítendő Brandmüller és Masuri még az idén angol, német, francia nyelven akarja megjelentetni Júdás eddig titkolt IV. századi evangéliumát, amelyet egy néhány évtizede felfedezett kopt papirusztekercs őrzött meg.

Ez a vatikáni kezdeményezés számos kérdést vet fel. Ezek között talán legfontosabbak a Júdás személyével kapcsolatosak.

Hogyan válhatott Júdás az isteni üdvterv részévé? Előre kiosztott szerepet, az árulót kellett eljátszania, és mindezt Jézus szó nélkül elfogadta, vagy netán még bátorította is erre? Ha ez így van, akkor akár ma is élhetnek köztünk Júdások, előre kiválasztott gonosztevők, ahogyan Faust mondja Mefisztóról: „Rosszra tör és jót művel”

Igaz ugyan, hogy „Isten a gonoszt is jóra tudja fordítani” (1Mózes 50,20), az Ő kezében minden szálnak megvan a maga helye a történelem szőttesében, de az már nem igaz, hogy Isten előre „leosztott kártyákkal” játszana, amint ez Kálvin óta a köztudatban elterjedt. A Biblia szerint lehetetlen, hogy Isten előre kijelölt szerepeket, sorsokat osztogatott volna, s kinek árulóvá, kinek áldozattá, kinek besúgóvá, kinek besúgottá kellene válnia az élet nagy sakktábláján. Az Ő világában a szabad akarat és az egyéni szabadság szent – ki-ki a maga sorsának kovácsa.

De hogyan is „keveredett bele” Júdás az árulásba? Egyáltalán, mikor vetődött fel benne az árulás gondolata? Mikor beszélt Jézus először a tanítványoknak Júdásról mint árulóról? Amikor a Názáreti ötezer embernek adott elegendő táplálékot öt kenyérből és két halból, a tömeg azonnal királlyá kívánta tenni. Ekkor Jézus visszavonult. Nem azért jött, hogy földi királyságot, anyagi jólétet hozzon, ennél sokkal többet kínált: a rosszból való szabadulást. De ki is volt az, aki a tömeg elképzelését a tanítványok között is harcosan éltette, sőt aki ennek érdekében az árulás tervét is kieszelte?

Jézus erre egyértelmű utalást tett a tanítványok előtt: „»Nem én választottalak-e titeket, a tizenkettőt? De egy közületek ördög.« Értette pedig Júdást Iskáriótest, Simon fiát, mert ez akarta Őt elárulni, noha egy volt a tizenkettő közül.” (János 6,70–71)

Jézus az árulót nem az isteni üdvterv pozitív részesének, amolyan negatív hősnek nevezte, hanem ördögnek. Nyilván azért, mivel az Ellenség munkáját végezte (az ördög görögül diabólosz, héber nevén Sátán). Ha Júdást az egyház az árulás pozitív mártírjává avatja, akkor akár – Jézus szavai szerint – magát az ördögöt is felmagasztalhatná! Végső soron, ha Sátán nem lázadt volna fel Teremtője ellen, Jézusnak sem kellett volna kereszthalált halnia. De nem dicsérhetjük meg, nem menthetjük fel az „emberölőt” (János 8,44) azért, hogy az ő pusztító munkája következtében válhatott még világosabbá számunkra: Isten mennyire szereti az embert (János 3,16).

Mi adott közvetlen késztetést, mintegy utolsó ösztönzést Júdásnak az áruláshoz? Jézust, nem sokkal halála előtt, Simon farizeus házában Mária Magdaléna drága nárdusolajjal kente meg. A tanítványok – Júdással az élen – zúgolódtak Jézus ellen, miért engedi ennek az asszonynak az anyagi javak ilyen tékozlását? Jézus nyíltan leleplezte Júdás képmutató csalását és hazug viselkedését a tanítványok előtt. Júdás e nyílt feddésre határozta el magában végleg Jézus „feladását”. Sértődötten a Főtanácshoz sietett, hogy megegyezzen velük az árban, harminc ezüstben.

Drámai jeleneteknek lehetünk tanúi az utolsó vacsorán is, melyről az evangélista a következőképpen szól: „És a vacsora közben, (mikor) az ördög belesugallta már Iskáriótes Júdásnak, Simon fiának szívébe, hogy árulja el Őt…” (János 13,2) Itt sem az ártatlan, gonosz tettéről és aljas szándékáról mit sem tudó Júdásról olvashatunk. Jézus szavai sem hagyhatnak kétséget Júdás ördögi magatartását illetően, amikor ezeket mondta: „Tudta ugyanis, hogy ki árulja el Őt, azért mondá: »Nem vagytok mindnyájan tiszták!«” (János 13,10) Jézus a lehetőségek sokaságát kínálta fel Júdásnak, hogy lelkiismeretét késztetve visszatartsa az árulástól. Egyértelmű szavakkal adta tudtára a tanítványok előtt, hogy tudja, mire készül, de szeretné őt visszafordítani a veszedelemtől: „Felelt Jézus: »Az, akinek én a bemártott falatot adom.« És bemártá a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának, és a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért néki Jézus: »Amit cselekszel, hamar cselekedjed.«” (János 13,26–27)

Miután Júdás még erre is csöndben maradt, eljátszotta a visszafordulás lehetőségét, ahogyan János evangélista megfogalmazza: „A falattal együtt beméne abba a Sátán.”

Vagyis, ha elfogadja Jézus feddését, még ellenállhatott volna az árulás kísértésének. Azonban Júdás lelkében megkeményedett, azonosult a gonosszal. Jézus nem azért mondta neki a gyakran félreértelmezett mondatot, hogy „amit cselekszel, hamar cselekedd”, mintha ezzel arra kérte volna Júdást, legyen szíves, mielőbb árulja el Őt – hiszen adódhattak volna más körülmények, emberek ahhoz, hogy Jézus feláldozza életét az emberiségért. Hanem ezzel mintegy Júdás tudomására hozta: tudja, hogy lelke elsötétedett, eltökélt az árulásban, ne játssza tovább az ártatlant a tanítványok előtt.

Megbocsátott-e Jézus Júdásnak?

Jézus utolsó szavai Júdáshoz a Getsemáne-kertben hangzottak el, nevezetes csókjakor: „Barátom, miért jöttél? Csókkal árulod el az embernek Fiát?” Jézusban nem volt semmi szemrehányás. Azonban Júdás e szavakra is érzéketlen maradt; hagyta, hogy a katonák durván bánjanak Mesterével, a főpapok megalázzák, megszégyenítsék, a római testőrség halálra kínozza… Júdás mindezt látva nem sokkal később lelkileg összeroppant, hiszen árulásával Jézust isteni hatalmának igénybevételére, királyságának megalapítására kívánta kényszeríteni. Azonban elvétette számításait. Már képtelen volt tette őszinte megbánására. Lelke megkeményedésének áldozata lett. „…és elmenvén, felakasztotta magát” – közli tárgyilagos egyszerűséggel Máté evangélista (Máté 27,5). Nem bírta elviselni a bűntudat szégyenét, belső háborgását, az ítéletben való szembesülést tettével. Erre mondja a Biblia: a Szentlélek elleni bűn állapota. „Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embernek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az embereknek. Még aki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsáttatik.” (Máté 12,31–32)

Amikor a lelkiismeret teljesen eltompul, Isten bűnnel szembeni munkája is hatástalanná válik, mivel az ember ekkor már nem képes sem meghallani, sem elfogadni a megbocsátást, Isten szeretetét. Ez történt Júdással, mint ahogy a Biblia más szereplőivel, Káinnal, az egyiptomi fáraóval, Saul királlyal és Bálám prófétával is. Isten mindenkinek megbocsát, de sajnos ez önmagában nem ment meg mindenkit. Jézus már főpapi imájában is a „veszedelem fiának” nevezte Júdást, már tettének elkövetése előtt, mint aki eljátszotta üdvösségét. „Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a Te nevedben, akiket nékem adtál, megőriztem, és senki el nem veszett közülük, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön.” (János 17,12)

Ezek után már csak néhány kérdést kell megfogalmaznunk a vatikáni kezdeményezés kapcsán. Ha a Bibliát Istentől ihletett kinyilatkoztatásnak fogadjuk el – amint az említett intézmény is teszi –, van-e létjogosultságunk Júdás felmentését indítványozni a fentiek ismeretében?

Lehetséges-e, hogy a kora keresztény századokban (IV. század) lezárult – a katolikus egyház által is elismert – Szentírás mindeddig elfogadott tanításait, többek között Júdásról is, egy politikai, társadalmi, vallási probléma kapcsán ma felülbíráljuk?

Vajon egy nemrég, az 1970-es években előkerült, IV. századi apokrif irat, nevezetesen „Júdás evangéliuma” alapjaiban átértelmezheti a Biblia által egyértelműen megítélhető személy erkölcsi magatartását?

Mindez olyan messze ható kérdéseket is támaszthat, hogy a bibliai könyveket az Egyház átértelmezheti, átírhatja, ha kell, kiegészítheti a maga érdekeinek, igényeinek és a kor elvárásainak megfelelően? Ez merőben ellenkezik e könyvben foglaltakkal.

„Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: hogy ha valaki ezekhez hozzátesz, a könyvben megírt csapásokat veti Isten arra. És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak.” (Jelenések 22,18–19)

Vajon komolyan gondolták-e az ügy kezdeményezői, hogy Júdás felmentésével jelentősen hozzájárulhatnak a zsidók és a keresztények közötti megbékéléshez? Vajon nem az vezethetne-e a kölcsönös közeledéshez, ha a vitatott bibliai iratokat behatóbban tanulmányoznák, és az azokban foglalt igazságokat és alapelveket maradéktalanul elfogadnák?