Bejelentkezés Bejelentkezés | Regisztráció KeresésKeresés KeresésVendégkönyv Írjon nekünkÍrjon nekünk RSSRSS Legyen a kezdőlapomLegyen a kezdőlapom KedvencekhezKedvencekhez
24. óra
Létkérdések
Otthon
Kultúra
Bibliai rejtélyek
Életmód
Tallózó
Zöldsarok
Receptek
 
Itt vagyok: Főoldal » Cikkek » Bibliai rejtélyek » Volt egyszer egy reformáció

Volt egyszer egy reformáció

Lassan fél évezrede annak, hogy Luther Márton ágostai szerzetesrendi egyetemi tanár kifüggesztette 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Akkor tán senki nem gondolta, hogy ezzel a tettével egy új korszakot nyit meg, nemcsak az európai egyháztörténelemben, hanem az ember Istenhez, egyházhoz és hithez való viszonyában.
Bibliai rejtélyek 2012. november 06., kedd 16:47
Betűméret növelése Betűméret csökkentése Szóljon hozzá Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra

A „Sola Ecclesia” azaz „Egyedül az Egyház” elvével a „Sola Scriptura” azaz „Egyedül az Írás” elvét állította szembe, kiszabadítva ezzel a Bibliát − a kereszténység tiszta forrását −, az egyházi hagyományok és emberi magyarázatok börtönéből. De vajon ma, így félévezred távlatából milyen elképzelések és emlékek élnek még – vallásos és nem vallásos tömegekben − erről a kultúrtörténetileg és a bibliaismeret szempontjából különösen forradalmi korszakról. Vajon időszerűek-e ma is azok döntő felismerések, korszakalkotó eszmék, melyek szikrát gyújtottak Németországban, hogy aztán az ebből lobbant lángok Rómát − a pápaság székhelyét is − is alaposan megperzseljék. Különös jelentőséget adhat írásunknak az a tény is, hogy 1999. október 31-én, a reformáció emléknapján, a Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői közös nyilatkozatot írtak alá a megigazulás tanának értelmezéséről. Katolikus és protestáns részről is több jeles teológus tiltakozott az aláírás miatt. A protestánsok egy része egyenesen a reformáció elárulásának minősítette e lépést. Háromrészes írásunk segíthet „rendet vágni” e máig aktuális kérdések erdejében.

A történelmi háttér

II. Gyula pápa (1443–1513)

Az úgynevezett reformzsinatok utáni évtizedekben a pápaság teljesen elvilágiasodott. A reneszánsz pápák uralkodása idején (1447−1521) már nem csak az elmélyültnek addig sem nevezhető hitélet hanyatlott még inkább, hanem a valláserkölcsi normák tekintetében is döbbenetes mértékűvé lett a romlás. A XV. század második felének pápái teljesen világi uralkodókként viselkedtek, inkább államférfiak és hadvezérek voltak, mint elhívott egyházfők. Politikai hatalmuk erősítésére és növelésére törekedtek, nemritkán pedig törvénytelen gyermekeik gazdagítása volt a fő céljuk. A diplomácia és az erőszak legerkölcstelenebb eszközeitől sem riadtak vissza. Nem meglepő tehát, hogy a reformáció előesté-jén Rómában a legvisszataszítóbb vétkekkel kérkedtek, a szemérmetlen cinizmus, valamint a szinte teljesen leplezetlen hitetlenség, jobb esetben a kétely uralkodott. „Művészetpártolás, szépségimádat és erkölcstelenség, humanizmus és vad tivornyák éppúgy váltják egymást a pápák udvarában, mint a többi renaissance udvarokban.” „Erotikus költőből lett pápává II. Pius (Enea Silvio Piccolomini). VIII. Ince a legerkölcstelenebb életet élte, törvénytelen gyermekeit és unokáit nyilvánosan elismerte és azoknak menyegzőjét a Vatikánban tartotta meg... VI. Sándor (Rodrigo Borgia, 1492−1503) nemcsak hogy egészen a vérfertőzésig erkölcstelen életet élt, hanem még hírhedt gyermekei (Lucrezia és Cesare Borgia) számára az egyházi államot is világi fejedelemséggé, saját családi birtokká akarta átalakítani. II. Juliusban a papi lelkületből egy szemernyi sincsen, azonban annál kiválóbb hadvezér, akinek egész pápasága az egyházi állam önállóságáért vívott folytonos hadakozásban telik el...”

A nagyfokú hitehagyás és erkölcstelenség természetesen nem csak a klérusra, hanem az egész egyházszervezetre is jellemző volt, egészen az alsópapságig. A korszak belső egyházi állapotai mélyponton voltak, reformok után kiáltottak. A főpapok élvezetekbe merülve hatalmas jövedelmeikből éltek, míg az alsópapság nagy része siralmas nyomorúságban, romlott erkölcsökben és szomorú tudatlanságban tengette mindennapjait. A korábban még viszonylag magasabb erkölcsi és tudományos szinten élő szerzetesség helyzete sem volt különb. Az elszigetelt és többnyire csak a felszínen járó reformkísérletek nem voltak képesek kiemelni a papságot és a szerzetességet ebből az állapotból. A teológiában „korszakalkotó” gondolatok már nem születtek, a skolasztika egyre inkább az értelmetlen és terméketlen spekulatív eszmefuttatások hálójában vergődött. Ezzel szemben ismét az egyházi miszticizmus egy bizonyos fajtájának (csodahit, boszorkányhit stb.) felerősödésének lehetünk tanúi.
A reneszánsz pápák nem csak a művészetek szinte korlátlan mértékű támogatásában és a vad tivornyák kolosszális összegeket felemésztő pazarlásában jeleskedtek, politikai célokat is megfogalmaztak. A cselszövésben és ármánykodásban kedvüket lelő Borgiák bukása után a XVI. század első jelentős pápája II. Gyula volt. A pápai állam területének és hatalmának kiterjesztésére, Itália legnagyobb államának létrehozására, s ebből következően az itáliai francia jelenlét megszüntetésére törekedett. A háborúhoz persze hatalmas összegek felhalmozására, saját hadseregre és szövetségesre volt szüksége. Ekkor alakult meg a híres svájci gárda. A hegemonikus törekvések megvalósításához nélkülözhetetlen pénzt Róma a hívek adományaiból és az egyes államok által rendszeresen befizetett és egyre nagyobb összegeket kitevő adókból kívánta biztosítani. Az eredmény természetesen nem maradt el: „II. Gyula pontifikátusa alatt érte el az egyházi állam középkori története során legnagyobb kiterjedését, s aligha volt nála nagyobb reális hatalommal rendelkező római pápa. A jól szervezett állam valóban nagy jövedelmeket hozhatott, ha a pápa költséges háborúinak és hasonlóan nagyszabású mecénási működésének kiadásai után is 700 ezer aranyat hagyott utódára! A korábban még Cesare Borgiáért lelkesedő Machiavelli is elismerte, hogy II. Gyula több politikai sikert aratott ideáljánál.”

Korabeli társadalmi feszültségek

Banküzlet a XVI. században

A Német-római Császárság ekkor már évszázadok óta a szinte teljes feudális széttagoltság állapotában vegetált, a nagy interregnum felszámolása (1273) csak részben orvosolta a problémát. A régióban a XIV-XV. században bekövetkező változások, a gyarapodó városok, a kereskedelem, az ipar fellendülése és a párhuzamosan fennálló gazdasági, valamint politikai szétforgácsoltság kiélezte a társadalmi ellentéteket. A német föld a XVI. század elején még mindig a különböző helyi hatalmak, világi és egyházi fejedelmek, önkormányzattal rendelkező városok, kisebb-nagyobb önállósággal felruházott grófságok laza szövetsége volt. A császár és a birodalmi gyűlés hatalma egyre formálisabbá vált. Ráadásul igen eltérő volt az ország különböző részeinek gazdasági fejlettsége, hiszen a déli városok, a kézműves- és bankárközpontok, valamint a kereskedelem révén virágzó északi területek gyorsabban fejlődtek. Az ország belső részein ugyanakkor jelentéktelenebb volt az árucsere, megmaradt a céhes iparszervezet és a jelentős mértékű politikai heterogenitás tovább nehezítette a gazdasági élet fölfelé ívelését. Az egyes területek fejedelmei „autonóm” uralkodókként függetlenítették magukat a császári hatalomtól. A köznemesség egy része már a polgárosodás útját kezdte járni, hivatalt vállalt a fejedelmi udvarok illetve birtokok igazgatásában, és fokozódó irigységgel szemlélte a telhetetlen papság életvitelét.
A papság a német császárság területén is két, egymástól jól elhatárolható rétegre oszlott. A felső réteghez a főpapok tartoztak (érsekek, püspökök, rendfőnökök stb.), szociális helyzetét tekintve távol állt tőlük az alsópapság. Az egyház tekintélye Németországban is rohamosan süllyedt, hatalmas birtokai, feudális kiváltságai és fényűzése következtében mind több kritika érte. A polgárság érthető módon olcsóbb egyházat követelt. A német uralkodó osztály fokozottan nehezményezte az egyházi jövedelmek Itáliába áramlását. A szerzetesi közösségekben a terjedelmes földbirtokok jövedelméből hasznot húzó semmittevőket látták.

ifj. Hans Holbein Rotterdami Erasmus (1523)

Európa gazdaságilag fejlettebb s főleg egységesebb államainak uralkodói többnyire képesek voltak megvédeni országukat a pápaság túlzott követeléseitől, de a kisebb hatalommal rendelkező német fejedelmek sokkal kevésbé tudtak védekezni a pápák hatalmi és anyagi követeléseivel szemben. Az erősen differenciálódott német parasztság helyzete is tovább rosszabbodott, adófizetési kötelezettségeinek nem tudván eleget tenni, a létminimum alatt tengődött.
A társadalmi feszültségek mellett tudati válságot okozott, hogy a kor vallásos emberének lelki igényeit az elvilágiasodott római egyház képtelen volt kielégíteni. Nem meglepő tehát, hogy a XVI. század elején a Német-római Császárságban a társadalmi osztályok és rétegek közötti ellentét, valamint az egyházzal szembeni általános elégedetlenség először a reformációban, majd pedig a német parasztháborúban robbant ki.
Az egyházi és a birodalmi reform körül folyó harc az 1510-es évek közepére fordulóponthoz érkezett. Az 1513-ban megválasztott X. Leó pápa (1513−1521) uralmával a reneszánsz pápaság elérte lehetőségei csúcspontját, a hanyatlásnak törvényszerűen be kellett következnie, legfeljebb idő kérdése volt. Az új egyházfő beiktatásakor a következő kijelentést tette, amely jól tükrözi a római politika változatlanságát: „Élvezzük a pápaságot, amit Isten adott nekünk.”
X. Leó elhatározta, hogy a római Szent Péter-templom építési munkálatainak befejezéséhez ún. búcsúcédulákat bocsát ki. Annak, aki ezeket megvásárolja, a pápa teljes bűnbocsánatot ígért, sőt később a halottak több-kevesebb ideig tartó purgatóriumi szenvedéseinek megváltását is ígérte. Az egyház ezekből a bevételekből kívánta törleszteni a Fugger bankháztól korábban felvett hatalmas kölcsönöket. A búcsúárusító szerzeteseket Fugger ügynökök kísérték, s azon nyomban lefoglalták a kegyes adományok fele részét.
A képzett teológusok közül e búcsúcédulák árusítása ellen emelte fel szavát Martin Luther (1483−1546) Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyetem professzora. Luther 1517. október 31-én megvitatás céljából 95 tételt függesztett ki a wittenbergi vártemplom kapujára. Wittenberg polgárai akkor még nem sejtették, hogy ez a nap az ő városukból kiinduló, majd lavinaszerűen európai méretűvé növekedő történelmi eseménysorozat elindítója lesz, amely a katolicizmusnak a kereszténység történetében betöltött, bő évezredes egyeduralmát is megingatja.

 

EGYKORÚ TANÚSÁGOK
A népnek a búcsúkérdésről alkotott véleményét a következő anekdota mutatja.
„Egy helységbe búcsúkereskedő érkezett, aki azt állította, hogy ő a legszentebb atyától, a pápától erre a célra kapott szentségével és búcsújával meg tudja menteni a lelkeket. Egy gyalogos katona ment hozzá és így szólt: »Uram, ha biztos lennék afelől, hogy hozzátartozóm lelke megváltható, van még két forintom, neked adnám.« Amaz így felelt: »Milyen ember volt az apád?« »Tisztességes, kegyes ember volt.« »Akkor nincs a pokolban. De nem tesz csodát a sírjában?« »Nem« − felelt a katona. »Akkor ő nem a mennyben van, hanem a tisztítótűzben« − mondá a pap. A katona pedig megváltotta őt egy négykrajcárossal. Ezután édesanyja iránt érdeklődött, hogy megváltható-e az is. Amaz ismét megkérdezte, hogy milyen asszony volt, és hasonló módon, mint az édesapjánál, arra a következtetésre jutott, hogy a tisztítótűzben van. Erre a harcos még egy négykrajcárost adott. Ez így ment tovább, míg 14 lelket 14 darab négykrajcárossal kiváltott a tisztítótűzből. Megjegyzendő, hogy 1 forint 60 krajcárt ért, tehát 15 darab 4 krajcárost. Ekkor így szólt a katona: »Uram, most már bizonyos lehetek abban, hogy ők üdvözültek.« A másik esküvel erősítette, hogy üdvözültek. »Rendben van − mondá a katona −, te szereted az aranyt; add vissza a 14 darab négykrajcárost, adok helyette egy aranyforintot.« Amikor a búcsúkereskedő a pénzt odaadta, a katona magához vette azt és így szólt: »A lelkek már a mennyországban vannak, onnan pedig nem tudnak kijönni. Nekem jobban kell a pénz, mint neked.« Ezzel eltávozott”.
(Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról, Ordass Lajos Baráti Kör,1991.)


Luther Márton római útjáról (1510. december–1511. január)
„1510-ben voltam Rómában... Csak négy hétig voltam ott, de megláttam ezalatt mindazt a babonát és hűtlenséget, ami csak lehetséges... Százezer forintért sem adnám, hogy Rómát láttam. Enélkül folyton aggódnom kellene, hogy a pápa ellen erőszakosan és jogtalanul lépek fel...
Római utam legfőbb célja az volt, hogy teljes, ifjúságomra is kiterjedő gyónást végezzek, hogy istenfélő legyek. Ilyen gyónást Erfurtban már kétszer is tartottam. Rómában azonban teljesen tanulatlan emberekhez kerültem. Uram Isten, mit érthetnek a lelki dolgokhoz a bíbornokok, akik oly sok politikai munkával és megbízatással vannak túlterhelve!...
Nem sokáig voltam ugyan Rómában, de sok misét tartottam és sokat láttam tartani, úgyhogy borzadok, ha csak rá is gondolok. Itt hallottam más durva élcelődés közben egyeseket nevetni és dicsekedni azzal, hogy a mise közben a kenyér és bor fölött ezt mondják: „Danis es et panis manebis” (kenyér vagy, és kenyér is maradsz) és így mutatják fel a szentségtartót a népnek. Én akkor fiatal és igazán jámbor szerzetes voltam, s az ilyen beszéd fájt nekem. Mit is gondolhattam volna? Mi más juthatott volna eszembe, mint ilyen gondolatok: Itt Rómában szabadon és nyíltan így beszélnek az asztalnál? Ha a pápa, a bíbornokok és a pápai udvar papjai mindnyájan így tartják a misét, hogy becsaptak engem, aki tőlük annyi misét hallgattam! Emellett erősen undorodtam attól is, hogy ők olyan gyorsan el tudták végezni a misét, mintha szemfényvesztő játékot űznének… Bennünket egyszerűen kigúnyoltak, akik istenfélő szerzetesek voltunk, a keresztény embert pedig bolondnak tartották. Tudom, hogy ők hat vagy hét misét is elvégeztek, míg én egyet. Ők pénzt fogadtak el érte, én azonban semmit se. Olaszországban semmi sem szégyen, csak a szegénység. A gyilkosságot és a rablást is büntetik ugyan még egy kissé, mert meg kell tenniök. Egyébként azonban nincs bűn előttük, ami igazán súlyos volna.”
(Idézi: Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról, Ordass Lajos Baráti Kör,1991, 47–51. o.)

 

Tonhaizer Tibor
Bibliai rejtélyek 2012. november 06., kedd 16:47
Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!
Aktuális számunk
Megjelenés
június
10-én.
A tartalomból:
Nyitott Szemmel Mediációs Műhely
Fizessen elő magazinunkra!
Válassza ki az előfizetés időtartamát
és kattintson a Tovább gombra.
Éves
4000 Ft (postaköltséggel)
Féléves
2000 Ft (postaköltséggel)
valamint
Tekintse meg a Nyitott Szemmel magazin digitális változatát is! Az első két szám INGYENES!
Nyitott Szemmel kiadványok
Programajánló
A 2011. évi személyi jövedelemadók 1%-ából 2012-ben 131.678 Ft-ot utalt ki a NAV az Élj Inkább Alapítvány számára. Az Önök által felajánlott összeget a Nyitott Szemmel magazin nyomdaköltségére fordítottuk.
Köszönjük, hogy 1%-os felajánlásaikkal támogatták célkitűzéseinket, és 2014-ben ismét bizalmat szavaztak számunkra.
Bezár
Cikk küldése e-mailben
Volt egyszer egy reformáció

Kinek (e-mail cím):
Kitől (név):
Kitől (e-mail cím):
 
Küldés
 
 
Copyright © 2008-2019 Nyitott Szemmel Online. Minden jog fenntartva
 

Bezár
Bejelentkezés

Felhasználónév


Jelszó

Elfelejtette a jelszavát? Kattintson ide.

Belépés
Bezár
Keresés a cikkekben

Írja be a keresendő kifejezést. Több szót is megadhat szóközzel elválasztva.



Keresés