Bejelentkezés Bejelentkezés | Regisztráció KeresésKeresés KeresésVendégkönyv Írjon nekünkÍrjon nekünk RSSRSS Legyen a kezdőlapomLegyen a kezdőlapom KedvencekhezKedvencekhez
24. óra
Létkérdések
Otthon
Kultúra
Bibliai rejtélyek
Életmód
Tallózó
Zöldsarok
Receptek
 
Itt vagyok: Főoldal » Cikkek » Kultúra » „Ember, küzdj és bízva bízzál”

„Ember, küzdj és bízva bízzál”

Interjú Stohl Andrással

Az ország egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze, aki színpadi és filmsikerei mellett a kereskedelmi csatornák műsorait vezette. A szinkronrendezők is előszeretettel foglalkoztatják. De most mégsem ezekről kérdezem Stohl Andrást.
Kultúra 2011. augusztus 09., kedd 06:03
Betűméret növelése Betűméret csökkentése Szóljon hozzá Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Hasonló cikkek

Személye, sikerei és botrányai megosztják a magyar közvéleményt. Egy évvel ezelőtti balesete óta pedig sokan „máglyára küldenék”. Mindez persze még inkább fokozza a kíváncsiságomat: milyen ember Stohl Buci – ahogy kollégái hívják.

Húsz éve láttam először színpadon a Katona József Színházban. A pályáját nem sokkal azelőtt kezdő színész apró szerepet játszott: a darab egyik utolsó színében verekedést imitált – egyedül. Elementáris erő áradt belőle, a közönséget magával ragadta, így a végén ő kapta – mellékszereplőként – a legnagyobb tapsot. Mindez jó felütése volt a beszélgetésünknek, amelyre munkahelyén, a Nemzeti Színházban keríthettünk sort.


– András, mindent ilyen vehemenciával csinál azóta is? Honnan van ehhez az erő?
– Amikor gyerek voltam, nagyon élveztem, hogy mennyi energiám van. Aztán kamaszkoromban ugyanannyi energiám volt, bár láttam, hogy a körülöttem lévők fáradnak. És most is ugyanannyi energiám van. Öregszik a testem, de a lelkem még mindig gyerek. Most is ugyanúgy tudok lelkesedni a szerepeimért, ugyanúgy mindent beleadok egy-egy próbába, előadásba, mint a pályám elején.

– Ehhez nyilván erős fizikum kell, de ekkora mennyiségű munkát pszichésen is fel kell dolgozni. Interjúnk apropója az egy évvel ezelőtti balesete, annak előzményei és következményei. A sajtóban olyan hírek jelentek meg, hogy drogfüggő, aki elvonókúrára, más néven elterelésre is járt. Mi ebből az igazság?
– A bulvársajtóban igen komolyan elferdített hírek és részigazságok jelentek meg. Igaz, hogy alkalmilag fogyasztottam már drogot, de nem vagyok drogfüggő, és persze alkoholbeteg sem. Bár az alkohollal már több problémám van. Tény azonban, hogy a baleset napján fogyasztottam kokaint és alkoholt is. Azokat, akiket drogfogyasztáson kapnak, szabálysértőként kezelnek és így kötelező részt venni az ún. elterelésen, ami hat hónapig tartó, kétheti rendszerességgel megtartott csoportos vagy egyéni foglalkozás. Bejártam a Nyírő Gyula Kórházba, személyes beszélgetésekre egy orvoshoz. Előtte és a beszélgetések után gyakran találkoztam drogfüggőkkel, beszélgettem is velük. A szer helyett gyógyszert kapnak, hogy enyhítsék a tüneteket. Döbbenetes, hogy kinézetre mennyire hasonlítanak egymásra. Azt is mondhatnám, hogy könnyű felismerni azt, aki heroinista. A herointól egyébként már a második-harmadik alkalom után függőség alakulhat ki. Ma Magyarországon nagyon sokan kipróbálják a drogot: az 1996 és 2001 közötti felmérések szerint a 14–18 éves korosztály 17%-a találkozott már a kábítószerrel. 2001-re ez a szám 37%-ra emelkedett. (Zacher Gábor toxikológus szerint ez a szám ma már 40-60% között mozog – a szerk.)

Vadászjelenetek . Fotó: Gordon Eszter

– Miért próbálta ki a kábítószert?
– Ki akartam próbálni, aztán megtapasztaltam, hogy egyfajta eufórikus boldogságérzést ad.

– Folyamatoson átélheti a katarzist a színpadon, állandó készenlétet igényel az élő műsorokban való szereplés is. Ez elegendő pozitív stressz lehetne az életében. Hová kell még adrenalin?
– Borzasztó csapdája az életemnek, hogy semmi nem elég. Az elmúlt tíz évben rengeteget dolgoztam. Egy évvel ezelőtt egy napom így nézett ki: fél ötkor keltem, hogy fél hatra bent legyek az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorában, 6-tól 9-ig adás, aztán színházi próba, filmforgatás, aztán vissza a színházba az esti előadásra és fél 12-re hazaértem. Másnap, kis módosítással, ugyanez. És ez így ment tíz évig. Ilyen koncentrált munka mellett nem lehet drogot fogyasztani, hiszen a drog tulajdonsága, hogy rövid ideig iszonyatosan pörget, de utána kimerültség következik. Nekem a boldogsághoz szükséges hormont évekig a koncentrált munkavégzés, ez a fajta pörgés adta, és mégsem fáradtam el.

– Akkor honnan jött a szer utáni vágy? Minden oldalról úgy tűnik, boldogság vette körbe. Mégis mi az, ami hiányzott az életéből?
– Semmi. Abban a pillanatban jó ötletnek látszott. Én alkoholt is akkor iszom, amikor ketten vagy többen beülünk valahová beszélgetni. Társasági ivó vagyok. A baj az volt, hogy beültem utána az autóba és haza akartam vezetni.

– Ha jól tudom, nem először.
– Tíz évvel ezelőtt már volt egy alkoholos ügyem. Elismerem, hogy kábítószert és alkoholt fogyasztottam, de a szakértői megállapítás szerint csekély mennyiségben – a sajtóban azonban az jelent meg, hogy „Stohl havi 60 gramm kokaint fogyaszt”. Tudja, mekkora mennyiség ez? 1 gramm kokain 3-4 embernek elég egy egész estéhez. Soha életemben nem álltam kamera elé vagy színpadra úgy, hogy alkoholt fogyasztottam, nemhogy drogot! Ilyen koncentrált munka mellett ezt lehetetlen lenne megcsinálni.

– Tavalyig meredeken ívelt felfelé a pályája. Az elmúlt évben viszont visszamondta a tévé szerepléseit is. Ez az Ön döntése volt vagy a munkaadóié?
– Közösen hoztuk meg a döntést több műsor esetében, hiszen tehetségkutatókról volt szó, amikben nem lehetek hiteles, példamutató műsorvezető. Senkinek nem kívánom ezt az egy évet, de nem sajnáltatni akarom magam. Elkövettem valamit, ami büntetést érdemel, csak talán nem ennyire szigorú büntetést. És ehhez jön még az, ahogy meghurcoltak.

– Honnan jött az a gondolat, hogy a baleset után egy évvel elkezdjen középiskolába járni és kamaszokkal beszéljen a drogról?
– Közösen találtuk ki az ügyvédemmel, mert arra gondoltunk, hogy ha ez a dolog megtörtént, akkor próbáljuk átfordítani; legyen belőle valami haszna a társadalomnak. Persze álságos lenne azt mondani, hogy nem bízunk abban, hogy a bíróság ezt látva mérlegre teszi, hogy bár hibáztam, de szeretnék valamit jóvátenni abból, amit elvettem, elrontottam. Konkrétan a károsultak felé kártérítés formájában, a társadalom felé pedig úgy, hogy beszélek a saját életem tanulságairól. De ezt a bíróság dönti el. Természetesen szeretnék én is szabadon élni. Az interneten sokan vannak, akik vért kívánnak, az enyémet, vagy valakiét, aki híres, mert ez sokaknak nagy kielégülést jelentene (talán addig sem róluk, a saját hibáikról van szó).
A másik, ami döbbenetes, hogy mindenki ítél. Azt hiszem, én a jövőben nagyon meg fogom gondolni, hogy kiről mit mondjak, különösen akkor, ha nem ismerem a tényeket. Most értettem meg igazán – amit mindig nagyon félve mondok ki a Bibliából: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess”.

– Térjünk vissza a középiskolákra. Nem könnyű tizenévesek előtt beszélni. Eddig négy helyen járt, de van még hátra tizennégy helyszín. Mit kap tőlük?
– Kapok hideget-meleget. Nem gondoltam, hogy ma ilyenek a fiatalok. Irtózatosan sokat változott a világ. Én az ő korukban nem mertem volna így beszélni egy negyvennégy éves emberrel. Legutóbb az történt, hogy felállt egy fiú és a következőket mondta: „Figyelj, ha én úgy be lettem volna „stohlozva” – így! – mint te, akkor én már régen ülnék, te meg itt jópofáskodsz.” Mindenki érezte, hogy a fiú túlment egy határon. De miért ne ment volna túl, hiszen ezek a beszélgetések erről szólnak! Az elején beszélek húsz percet, azután beszélgetünk és bármit kérdezhetnek. Ők nem tudják, hogy közben csákánnyal vagdossák a szívemet. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de ilyen nehézre nem számítottam.

Az élet álom. Fotó: Sándor Katalin

– Azt olvastam, hogy az iskolák látogatását, ahogy egyébként sok szerepét is – egyfajta terápiaként éli meg.
– Az iskolalátogatásokat most már inkább Canossa-járásnak tartom, mint terápiának, hiszen minden egyes alkalommal szétszednek. Sajnos nem tudom az egész országot begyűjteni ezekbe a termekbe, hogy mindenkinek elmondhassam azt, ami és ahogyan történt, és azt, amit megértettem belőle, amit megbántam.

– Mivel kezdi ezeket az alkalmakat?
– A következőket mondom: „Szervusztok, Stohl Andrásnak hívnak. Azért jöttem, hogy beszélgessünk a drogról. Nem hiszem, hogy többet tudnék nektek mondani róla, mint amit ti tudtok, de el tudom mondani azt, hogy én hol hibáztam el. Hogy hová lehet kerülni egy pillanat alatt ha elhibázod.”

– És hol hibázta el?
– Aki kipróbálja a drogot, az mindenképpen vesztes lesz. Vagy azért, mert a rendszeres fogyasztás miatt függővé válik, tönkremennek az emberi kapcsolatai, a teljesítménye. De ha csak egyszer próbálja ki, akkor is hibázik, hiszen az már nem önmaga lesz, nem tudja tökéletesen kontrolálni a szavait, cselekedeteit. Az például, hogy én a baleset után elhajtottam a helyszínről, biztos, hogy a szer hatása volt, hiszen hogyan gondolhattam, hogy következmények nélkül megúszom a dolgot, amikor öt ember látott. Abban a pillanatban negyvennégy év a kukába ment. És én ezt próbálom elmondani, hogy a drogozással ezt a kockázatot vállalják be, hogy egy pillanat alatt elveszíthetnek mindent.

– Tényleg „kukába ment az élete”?
– Bizonyos értelemben igen, másrészről nem. Amióta az ítéletet meghozták, és a színpadon kimondok egy mondatot, ami egy kicsit is rímel az életemmel, például az Úri muriban: „Csörgő Csuli bánatos, mert megdöglött a macska” – akkor olyan csönd van a nézőtéren, amilyen korábban soha. Ez olyan, mintha mindenki tudná, hogy „rákos vagyok”, hogy egy haldokló embert látnak. Nagyon érdekes ez, és talán így drámaibb minden jelenet, amit manapság játszom. Ingmar Bergman mondta, hogy mire egy színésznek olyan arca lesz, hogy mindent elmond a vásznon, addigra már nem tudja megtanulni a szövegét.

János vitéz. Fotó: Gordon Eszter

– Ha másodfokon is elítélik, le kell töltenie majd a büntetését. Nem fél, hogy megtöri majd a börtön?
– Olyan vagyok, mint a német fociválogatott: nem szép, amit csinálok, de nagyon eredményes – ezt a munkamódszeremre értem. Ha kijövök, folytatni fogom a pályámat, bárhonnan kell is elindulnom.

– Fogházra számít a másodfokú ítéletben?
– Igen, fogházra számítok, de most nem az a dolgom, hogy az ítéletet számítgassam, hanem hogy megértessem az emberekkel, hogy amit elkövettem, megbántam és szeretném valahogy jóvátenni. Elvileg minden ember egyenlő a jog előtt, ezzel szemben a bírósági indoklásban is az szerepel, hogy az én ítéletemmel szeretnék visszatartani az embereket, hogy ilyen típusú bűncselekményt elkövessenek. Nem akarok kibújni a felelősségre vonás alól, mindent, ami a vádpontokban elhangzott, elismertem, és bocsánatot kértem mindenért. Pusztán csak a büntetés mértékét kérdőjelezem meg, nem az ítélet jogosságát.

– Mi az, amit a leginkább sajnál, ami elveszett?
– A legfájóbb, ami nagyon érzékenyen érintett, az a vadászat, amit tizennyolc éves koromtól nagyon élveztem.

– Mit élvez benne?
– Máshogy ébredek, amikor tudom, hogy aznap vadászni megyek. Onnantól kezdve, hogy elindulok a terepre, találkozom a vadásztársaimmal, bemegyünk a vadászházba, felveszem a zöld ruhát, megbeszéljük a terepet, felülök a lesre, sétálok az erdőben, hallgatom a csendet, egyedül vagyok, csak az erdő illatát érzem, csak az erdő hangjait hallom. Szeretem látni a hajnali párát, szeretem látni azt, ahogy egy szarvastehén nem engedi be a rókát a tisztásra. Szeretek ebben mindent.

– Ebben az élvezetben benne van az ölés pillanata, a vad elejtése is, vagy inkább csak a körülményeket élvezi?
– Ezt így mind egyben. Az nagyon rövid pillanat, amikor az ember elhúzza a ravaszt, biztos, hogy nem is feltétlenül kéne, hiszen fényképezőgéppel is lehet „vadászni”. Mindent nagyon szeretek, ami a vadászattal kapcsolatos, és szomorú vagyok, amikor az erdő világából ki kell jönni, vissza ebbe a másik világba.

– Ma Az ember tragédiáját játsszák a Nemzetiben. Mellékszerepet kapott benne, az eszkimóét. Nem bántódott meg, amikor Alföldi Róbert csupán erre a szerepre kérte fel?
– Az elmúlt években szinte csak főszerepeket játszottam, de a Tragédiában szerepelni mellékszereplőként is megtiszteltetés. Örömmel mondtam rá igent.

– Ismerjük a darab záró mondatát: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!” Mi igaz ebből az Ön életében jelen pillanatban?
– Egyelőre ennyi: Ember, küzdj!

– Kívánom, hogy hamarosan az idézet második felét is magáénak tudja vallani.

Az interjú teljes szövege elolvasható a magazin 15. számában.

Nagy Zsuzsa
Kultúra 2011. augusztus 09., kedd 06:03
Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!
Aktuális számunk
Megjelenés
június
10-én.
A tartalomból:
Nyitott Szemmel Mediációs Műhely
Fizessen elő magazinunkra!
Válassza ki az előfizetés időtartamát
és kattintson a Tovább gombra.
Éves
4000 Ft (postaköltséggel)
Féléves
2000 Ft (postaköltséggel)
valamint
Tekintse meg a Nyitott Szemmel magazin digitális változatát is! Az első két szám INGYENES!
Nyitott Szemmel kiadványok
Programajánló
A 2011. évi személyi jövedelemadók 1%-ából 2012-ben 131.678 Ft-ot utalt ki a NAV az Élj Inkább Alapítvány számára. Az Önök által felajánlott összeget a Nyitott Szemmel magazin nyomdaköltségére fordítottuk.
Köszönjük, hogy 1%-os felajánlásaikkal támogatták célkitűzéseinket, és 2014-ben ismét bizalmat szavaztak számunkra.
Bezár
Cikk küldése e-mailben
„Ember, küzdj és bízva bízzál”

Kinek (e-mail cím):
Kitől (név):
Kitől (e-mail cím):
 
Küldés
 
 
Copyright © 2008-2019 Nyitott Szemmel Online. Minden jog fenntartva
 

Bezár
Bejelentkezés

Felhasználónév


Jelszó

Elfelejtette a jelszavát? Kattintson ide.

Belépés
Bezár
Keresés a cikkekben

Írja be a keresendő kifejezést. Több szót is megadhat szóközzel elválasztva.



Keresés