Testközelben a halállal

A technika csodái

A kiállítás tárgya kivételesen nem emberi alkotás, hanem maga az ember, szó szerint a zsigerekig, idegekig lemeztelenített, hús-vér valójában.

A tudáshoz látni kell – vallotta egybehangzóan az egyiptomi, a görög, az iszlám és a római kultúra. Ennek jegyében a kiállítás emberi preparátumok felhasználásával valóságos vizuális tankönyvként szolgál testünkhöz. A rendezők elsődleges célja – a hatalmas bevételeken túl – bizonyára az emberi test mint csoda bemutatása, mélyreható pillantást engedve működésébe, s megmutatva azt is, melyek az egészség és a hosszú élet feltételei.

A technika csodáját hirdeti megannyi részlete; fenséges látványt nyújt az emberből látszólag sértetlenül kiemelt teljes érhálózat (160 ezer kilométernyi véredény), amely tökéletesen kirajzolja viselőjének alakját, s ugyancsak különleges a testből kiemelt törékeny idegrendszer látványa. Ugyanakkor a nézőben a gyomrával együtt a gondolatok is kavarognak: miképpen jöhetett létre egy ilyen tökéletes, bonyolult alkotás? S ha ilyen csoda létrejöhetett, van-e jogosultsága bárkinek felszabdalni és tárggyá átminősíteni?

A hátborzongató kiállítás stílszerűen egy pesti bérház sötét pincéjében, a VAM Design Centerben látható, amely az avantgárd klubok „bármit megtehetsz” performanszhangulatát idézi. Valóban, itt minden lehetséges. Az „anyag” megtekintésének nincs életkori határa sem, így a kisgyerekek is alaposabb anatómiai ismeretre tehetnek szert az óvodai családrajzokhoz.

Haláltánc

Az emberiséget minden korszakában foglalkoztatta a halál misztériuma, s ez ma is így van: az egyiptomi múmiák kiállításai és a síremlékek rendkívüli népszerűsége, látogatottsági aránya is bizonyítja. Azonban míg az ókori társadalmakból ránk testálódott emberi testmaradványok egykori fenségük méltóságában köszönnek vissza az utókornak, addig a Bodies kiállítás hullapreparátumai a 20–21. század szadisztikus, horrorimádó jegyeit tükrözik. A kiállítás egyfajta morbid és modern emlékoszlopot állít az emberi remeknek, amely az utókor és az „öröklét” számára való fennmaradás igen bizarr és speciális formája.

A hangsúlyozottan „méltósággal és tisztelettel” keresztül-kasul felszabdalt emberi testek szemmel láthatóan nagy élvezettel, afféle felvágottak módjára lettek feldarabolva, a koponyáktól a nemi szervekig szeletkékre, milliméteres metszetekre karikázva. Valódi emberi szemek pislognak ki a megnyúzott arcokból, és a sportolómozdulatba beállított elhunytak tekintetével összetalálkozik a néző szeme. Miután önnön lelküket távozásra késztette testük egykori betegsége, most mintha kikacagnák a betegséget és a halált a kibelezett, de feszült mozdulatú, dartsozó preparátumok, a lógó belű, ám energikusan kosárlabdázó és teniszező szörnyek. Morbid, ahogy a saját bőréből kibújtatott csontváz kézen fogva önmagát, haláltáncot lejt a saját hústestével. Egyes testek oly tökéletesen lettek kipreparálva, hogy talán még az utcán is felismerhető lenne tulajdonosuk. A lenyúzott bőr ellenére tökéletesen megmaradt szempillák és szemöldökök feledtetik a hullák oszlásnak indulását, s azt a benyomást sugallják, hogy a kiállított testek élete még nem ért véget, így a látogató valóságosan testközelbe kerülhet az elhunytak világával. Míg a koporsóban fekvő nagypapát csak félve-remegve mernék megnézni a hozzátartozók, itt a látogató vizsgálódásaiba belefeledkezve mindössze néhány centire tartózkodik az egyébként szabadon álló, elkerítetlen emberi maradványoktól. Legfeljebb akkor ocsúdik fel, ha a szemüvege belecsúszik a kiállított test medencecsontjába, miközben a petevezetéket vizsgálja.

A tárggyá átminősült emberi csoda

Többórás hullaházi sétánk végére belesimulunk a kiállítás morbid világába, és még az érzékenyebb idegrendszerűek is hozzászokhatnak az idealizált halál gondolatához. Megszűnik a halál misztériuma, mert a korszellemhez igazított, pirospozsgás, vérbő arcok feledtetik a siratóházak sápadt-szürke, fájdalmat és nyomorúságot üzenő valóságát. Kedvünk támad focizni e vidám társasággal.

A kiállítás azt a benyomást kelti, hogy a test konzerválásával az ember túlélheti önmagát. A híres ókori szerző kérdése jut eszünkbe: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalod?

Azonban egy-egy félbevágott, üvegre fektetett, mély fájdalmat sugalló arc látványa mégis megkérdőjelezi: tényleg ennyi lenne csak az ember?

A reflektorfénybe állított preparátumok mellett haladva egy fiatal pár beszélgetésére leszek figyelmes. Azon tanakodnak, hogy a szinte megszólalásig életszerű testeket mi hozza mozgásba. Hogyan lehetséges, hogy ez a tökéletes rendszer önmagában mégsem működik? Mivégre az agy és az idegrendszer, a bámulatosan felépített csontrendszer, az erek egész testünket behálózó szövevénye? Mely ponton kezdődik el az anyag működése, s mi az, ami ezt a csodát működésbe hozza? Mi kell ahhoz, hogy a tökéletesen összerendezett matéria gondolkodó, érző, értelmes célokért küzdő, tudatos lénnyé váljon? Hol lehet a lélek helye a testben? S egyáltalán, mi az a lélek? A felvetett kérdésekre az egyébként gazdag hang- és szöveganyaggal illusztrált kiállítás nem ad választ. Nem csoda. Az emberi lehetőségek és a tudomány határaihoz érkeztünk.