Bejelentkezés Bejelentkezés | Regisztráció KeresésKeresés KeresésVendégkönyv Írjon nekünkÍrjon nekünk RSSRSS Legyen a kezdőlapomLegyen a kezdőlapom KedvencekhezKedvencekhez
24. óra
Létkérdések
Otthon
Kultúra
Bibliai rejtélyek
Életmód
Tallózó
Zöldsarok
Receptek
 
Itt vagyok: Főoldal » Cikkek » Létkérdések » Reménység a gyászban

Reménység a gyászban

Kedves Fanny! Nemrég temettük édesapádat, s ez mindkettőnknek fájdalmas, felkavaró esemény volt. Az emberi tudat számára szinte feldolgozhatatlan, hogy akit nagyon szerettünk, egyszer csak nincs, nem létezik számunkra, s mi sem számára. Akinek a szavai, simogatása, bölcs gondolatai, akár gyarlóságai, egyáltalán egész léte számunkra az életet, az önmagunkhoz és a világhoz való biztos viszonyulási pontot jelentették, egyszer csak elnémul.
Létkérdések 2013. október 14., hétfő 07:21
Betűméret növelése Betűméret csökkentése Szóljon hozzá Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra

Kedves Fanny!

Nemrég temettük édesapádat, s ez mindkettőnknek fájdalmas, felkavaró esemény volt. Az emberi tudat számára szinte feldolgozhatatlan, hogy akit nagyon szerettünk, egyszer csak nincs, nem létezik számunkra, s mi sem számára. Akinek a szavai, simogatása, bölcs gondolatai, akár gyarlóságai, egyáltalán egész léte számunkra az életet, az önmagunkhoz és a világhoz való biztos viszonyulási pontot jelentették, egyszer csak elnémul. Minden érzékelés, mely természetes módon egymáshoz kapcsolt minket, egyik pillanatról a másikra megszűnik. A halál kényszeres búcsú, kézelengedés, kényszeredett elnémulás, leválás… Róla, egymásról. A szeretet földi drámája ez, mivel törékeny és véges minden e világi kapcsolódás, kapcsolat. A temetés végén a gyásztól megtörten, de őszinte kíváncsisággal kérdezted: „…akkor most mi is van ezután? Hol van most ő? Találkozhatunk-e még vele valaha?” Szívbe markolóak ezek a kérdések. Különösen akkor, amikor 26 évesen most attól kellett elválnod, akit a legjobban szerettél, és ezzel bizonyára ő is így volt! Mélyen együtt érzek veled, és megígértem, hamarosan írok neked arról, én miben leltem megnyugvást.
Ezeken a kérdéseken vívódtam magam is kamaszkorom hajnalán, amikor 17 éves bátyám itt hagyott minket. Az „itt maradók” legtermészetesebb és legértelmesebb kérdései ezek, s ha ezekre nincs világos válasz, egész életünk, létezésünk értelme kérdőjeleződik meg, válhat céltalanná.
A szeretteikkel való találkozás vágya még azokat is rákényszeríti a tudakozódásra, akiket a halál filozófiai vagy vallási megközelítése nem érdekel: miért is kell meghalnunk, s mi van utána? Hiszen a tudat, hogy szerettünk halála, tragikus elmúlása soha vissza nem hozható veszteség, aligha ép ésszel elfogadható valóság. S persze – mint mindennel és mindenben – sokan féligazságokkal, olcsó vigaszokkal is beérik: „szívünkben örökre tovább él…” vagy „majd az idő elfeledteti…” Sokan pedig vallási hagyományokban, spirituális ismeretekben és tapasztalatokban keresnek vigasztalódást.
Bár ezeket megismerni sem lehet haszontalan, meggyőződésem, hogy „élet-halál” kérdésben nem építhetünk bizonytalanságra, esetlegességekre, „emberi” bölcsességre. Biztos kinyilatkoztatásra, „felülről való” tudásra van szükségünk. Amellett, hogy senki sem spórolhatja meg a személyes utánajárást, a „gyötrődve keresést” – ahogy egy orosz vallásfilozófus írja –, én most mégis, mivel a gyászodban, mint valami utolsó szalmaszálat, reménységet keresel, szeretném veled megosztani milyen felszabadító „örömhírt” találtam a Biblia halálról és feltámadásról szóló tanításában. Mindez persze az én személyes meggyőződésem „esszenciája”, de talán adhat némi ösztönzést neked is, hogy te is belső békességre jussál, és biztos reménységet találj. Természetesen próbálom tömören és a legegyszerűbben, számodra is könnyen érthetően megfogalmazni mondandómat, de lehet, hogy nem mindig sikerül, s ez a téma további kérdéseket vethet fel. Ezért bátorítalak, ha bármi nem világos, kérdezz, írj. A bibliai idézetekhez a Károli Gáspár által magyarra fordított Bibliát használom, a mai szóhasználathoz igazított formában.

Létezhet-e a lélek a testtől különváltan?

Mi van azokkal, akik meghaltak, akik a sírban nyugszanak? – kérdezted. A temetésen a pap élőként és lélekben jelenlévőként szólította meg felravatalozott édesapádat. Főhajtással köszöntötte, és csendes, szelíd, misztikus hangon így szólt: „Szervusz, Miklós! Itt vagyunk, mindannyian. Ne félj!” E köszöntés bensőséges érzést teremtett az egymást nem ismerő gyászolók között, számomra mégis félelmetes volt: mintha egy halottidéző szeánszon lettünk volna…
Az általános közhiedelem szerint a halál után a lélek kiszabadul a test börtönéből, és valahol az éteri világban tovább él. A temetésen is ezt hallhattad. A Biblia azonban másról beszél. Amikor Lázár meghalt, Jézus csak ennyit mondott a tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt.” Ezt a jelképes beszédet félreértve a tanítványok Lázár gyógyulására gondoltak. Ezt mondták: „Uram, ha elaludt, majd meggyógyul.” Az evangélista azonban világossá teszi: „Pedig Jézus annak haláláról beszélt.” (János evangéliuma 11,11–13.) Tehát maga Jézus – ahogy a Biblia is számos más helyen – alváshoz hasonlítja a halál állapotát. (Dániel könyve 12,13; Thesszalonikabeliekhez írt I. levél 4,13.) Vajon miért? Ezzel szeretné érzékeltetni, hogy az ember a halál állapotában öntudatlan. Miképpen a mélyen alvó embernek sem önmagáról, sem a környezetéről nincs tudomása, érzékelése, a holtaknak sincs tudomásuk semmiről. Ezt erősíti meg a Biblia egyik, háromezer évvel ezelőtt írott könyve, a Prédikátor könyve is: „Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé; mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett; és többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.”

„Mindegyik ugyanazon egy helyre megy; mindegyik a porból való, és mindegyik porrá lesz. Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-e, és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-e?” (Prédikátor könyve 9,7–8; 3,20–21.)

A Szentírás más helyei is azt támasztják alá, hogy Isten az embert a teremtéskor a test és a lélek egymástól elválaszthatatlan egységeként alkotta. „És formálta az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehelte az orrába az életnek leheletét. Így lett az ember élő lélekké.” (Mózes I. könyve 2,7) Az élet lehelete – héberül ruach, görögül pneuma – az életet magát, a személytelen életerőt jelenti, amely életet lehel a föld porából formált emberi testbe. E kettő találkozásából válik személyes élő lélekké, azaz önálló személyiséggé az ember. Az „élő lélek” fogalma a héberben nefes h’ajja, görögül pszüché. Ez maga az ember! A kettő csak együtt „működik”: a test nem eleven lélek nélkül, de a lélek sem élhet test nélkül. A Biblia szerint a halál beálltakor, amikor a testünk biológiai működése végérvényesen leáll és ezzel együtt az összes neurológiai és fizilológiai tevékenység is megszűnik, Isten az „élet leheletét” magához vonja. Ez az a bizonyos Istentől kapott életünk – ami csakis ránk jellemző, az életünk során kiformálódott személyiségünk –, amelyet Isten a halálunktól a feltámadásig „magánál őriz”. Így szól erről bölcs Salamon: „…és a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek [ruach, pneuma] pedig megtérne Istenhez, aki adta azt.” (Prédikátor könyve 12,9)
Egyébként a fizika, illetve a természettudományok törvényszerűségeiből talán még könnyebben megérthetjük a test és lélek egymástól elválaszthatatlan voltát. Az elektromosság észleléséhez is valamilyen energiahordozó kell (pl. a villanykörte), mint ahogy a fény láthatóságához is a levegő elemi részecskéi szükségesek, amelyekbe az beleütközik, így válik láthatóvá. A Bibliától homlokegyenest eltérő az a görög eszme, illetve Platóntól származó elképzelés, amely szerint a halál után a lélek – mint valami önmagában létező személyes szubsztancia – kiszakad a test börtönéből, és megfoghatatlan, testetlen „szellemként” kering valahol a világmindenségben. Sajnos miután a kereszténység az első századok folyamán nem tudott ellenállni a görög–római pogány eszmék térhódításának, és már a Bibliát sem tekintették egyedüli zsinórmértéknek az egyházban, a tanításba fokozatosan beépült a halhatatlanság eszméje. Hogy a lélek halál utáni továbbélése a Biblia alapján mennyire nem igazolható tanítás, arról egy 20. századi katolikus teológus ekként ír:
„Az európai hagyománytörténetben kiváltképpen két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite… Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet… A Biblikus Teológiai Szótár hangsúlyozza, hogy a föltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, mely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, amikor a halál megszabadítja a test bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi bukott állapotában – teljességgel a halál állapotába kerül: a lélek a seol, az alvilág foglya lesz, a test pedig elporlad a sírban. Ez azonban átmeneti állapot csupán. Isten irgalmából újból életre támad az ember, úgy, ahogyan felkel a földről, ahová lefeküdt, ahogyan felébred az álomból, melyben elmerült. Nem kétséges, hogy ez a felfogás sokkal jobban megfelel a jelenkori antropológiai szemléletnek, mint a metafizikai halhatatlanság.” (Nyíri Tamás: Remény vagy halál c. írásából, amely megjelent a Vigilia 1978/11. számában.)

A feltámadás

Emlékszel mit mondott Jézus Lázár halálakor? „Lázár, a mi barátunk elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt.” (János evangéliuma 11,11) Ahogy az alvásból van ébredés, úgy a halálból is van feltámadás. Igaz, a halál alvásából nem úgy ébredünk, mint mikor reggel egyszerűen csak kinyitjuk a szemünket, és kikelünk az ágyból. A halál alvásából Jézus ébreszt fel mindenkit. Így történt ez a negyedik napja halott Lázárral is, amikor kisétált a barlangsírból Jézus kiáltására: „Lázár, jöjj ki!” (János evangéliuma 11,43) Érdekes és tanulságos megjegyzést fűz ehhez a történethez a nagy német reformátor, Luther Márton:
„Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt. Hasonlóan szívesen megkérdeztek volna más halottakat is, akiket Krisztus és a próféták feltámasztottak… Én azonban egyedül az Íráshoz tartom magamat. Ez pedig azt mondja: alusznak. Úgy vélem, hogy az alvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hogy voltak.” (Luther Márton: Jónás könyvéhez írt magyarázatok, 1526. (Összes művek, 41., 373. o.) Hogy ez az esemény akkor is nagy megdöbbenést keltett, nem vitás, s ma is sokan megkérdőjelezik a hitet, hogy egyszer mindenki feltámad. Pedig Lázár feltámasztása előtt majd egy évvel Jézus ezt mondta: „…eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsóban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (János evangéliuma 5,28–29)
A matematikus és filozófus Pascal szerint mi sem egyszerűbb, mint a feltámadásban hinni, persze csak annak, aki ebben a kérdésben is pusztán a „józan paraszti eszét” használja.
„Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk…” (Blaise Pascal: Gondolatok, 222. töredék.)
Pál apostol is egy, a természetből vett példával érvel a feltámadásba vetett hit elfogadása mellett: „De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? És milyen testtel jönnek ki? Balgatag! Amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem megrothad. És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikel, hanem a puszta magot, talán búzáét vagy más egyébét. Az Isten pedig testet ad annak, amint akarta, és pedig mindenféle magnak az ő saját testét. Nem minden test azon egy test, hanem más az embereknek teste, más a barmoknak teste, más a halaké, más a madaraké. És vannak mennyei testek és földi testek; de más a mennyeiek dicsősége, más a földieké. Más a napnak dicsősége, és más a holdnak dicsősége, és más a csillagok dicsősége; mert csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve. Éppen így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.” (Korinthusi I. levél 15,35–43)

Tudom, ezek a bibliai kijelentések és érvek önmagunkban még nem képesek teljes megnyugvást adni. Tudniillik van még két nagy kérdés. Mikor következik be a feltámadás, „a nagy találkozás”, és mennyiben lehetünk bizonyosak abban, hogy az „igazak feltámadásakor” találkozunk majd szeretett édesapáddal? Sorsdöntő kérdések ezek, és azt mondhatom, hogy míg az elsőre viszonylag egzakt válasz adható, addig a másodikban – minden egyes emberre nézve – az Isten tökéletesen méltányos és megváltó kegyelemére kell hagyatkoznunk.


Megváltás a halálból

De miért is kell mindenkinek meghalnia? „A bűn zsoldja a halál” – mondja ki a Római levél (6, 23). Ez mindenkinek, mivel bűnt követ el, jogos büntetése. De mi a bűn? – kérdezhetnéd. Minden önzés, énközpontú tett és gondolat, ami a másik ellen irányul, vagyis a szeretet ellen hat. Isten mégis talált megoldást arra, hogy az életünkben elkövetett bűnök sokasága ellenére örök életet adjon. Ennek legnagyobb bizonyítéka és záloga megváltásunkban rejlik. És ez minden egyes emberért történt – érted is, édesapádért is és értem is. Mégpedig azért, hogy mi az élet jogának elvesztése, az „első halál” után is élhessünk. Ezért Isten a legdrágábbat, egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta oda, hogy Ő magára véve a bűneinket, vállalva azok büntetését, meghaljon helyettünk. (János evangéliuma 3,16) Az Írás azt mondja, hogy bár Ő maga soha nem követett el bűnt, mégis „bűnné lett értünk” (Korinthusi II. levél 5,21). Mivel „magára vette” bűneinket, azok számára, akik élni kívánnak a bűnrendezés lehetőségével, megnyílt az út az örök életre. Csakis ezen az áron érvényesülhetett egyszerre Isten igazságossága és irgalmassága: a bűn jogszerű megbüntetése önmagán(!), és egyúttal az ember felmentése az ítélet alól. S persze mindez az isteni igazság és szeretet arra is képes, hogy oly mértékben formálja át a hívő embert, hogy alkalmassá váljon az örök életre, hiszen oda „semmi tisztátalan nem megy be” (Jelenések könyve 21,27). De mi lesz azokkal – kérdezed –, akik nem éltek vallásosan, illetve nem voltak keresztények? A Biblia róluk is szól: azoknak, akik nem ismerhették meg Istent, vagy nem ismerhették meg annak, aki Ő valójában, ismerethiányuk ellenére is üdvösséget adhat. Így fogalmazza ezt meg Pál apostol: „…mert akiknek nincs (vallásos) törvényük, ők önmaguk (lelkiismeretük) törvénye szerint lesznek megítélve…” (Lásd Római levél 2,14–15)

A végső reménység

Az üdvözültek feltámadásával és a gonoszok elpusztításával a helyreállítás – bibliai fogalommal élve – a megváltás műve még nem fejeződik be. Miután a szívekből „kitörlődött” a rossz, az új élet külső körülményeit is el kell rendezni. Az ítélet részeként Isten Sátánt, a bűn szerzőjét és az ember „felbujtóját” is véglegesen elpusztítja (Jelenések könyve 20,10). Ez tökéletes „garancia” lesz arra nézve, hogy az „új Földön” az emberben többé ne foganjon meg a bűn. „Nem lesz kétszer veszedelem” – mondja Náhum könyve 1. fejezetének 9. verse.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy Isten az ő új világában majd „letöröl minden könnyet a szemekről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jelenések könyve 21,3).
„Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” – fogalmazta meg Péter apostol ezt a reménységet (Péter II. levele 3,13).
Végezetül hadd búcsúzzak tőled Pál apostol egyik legszebb vigasztalásával:

 

„Áldott az Isten és a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak Atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által.” (Korintusi II. levél 1,3–5)

Szeretettel, unokatestvéred: Attila
 

Létkérdések 2013. október 14., hétfő 07:21
Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!
Aktuális számunk
Megjelenés
október
10-én.
A tartalomból:
Nyitott Szemmel Mediációs Műhely
Fizessen elő magazinunkra!
Válassza ki az előfizetés időtartamát
és kattintson a Tovább gombra.
Éves
4000 Ft (postaköltséggel)
Féléves
2000 Ft (postaköltséggel)
valamint
Tekintse meg a Nyitott Szemmel magazin digitális változatát is! Az első két szám INGYENES!
Nyitott Szemmel kiadványok
Programajánló
A 2011. évi személyi jövedelemadók 1%-ából 2012-ben 131.678 Ft-ot utalt ki a NAV az Élj Inkább Alapítvány számára. Az Önök által felajánlott összeget a Nyitott Szemmel magazin nyomdaköltségére fordítottuk.
Köszönjük, hogy 1%-os felajánlásaikkal támogatták célkitűzéseinket, és 2014-ben ismét bizalmat szavaztak számunkra.
Bezár
Cikk küldése e-mailben
Reménység a gyászban

Kinek (e-mail cím):
Kitől (név):
Kitől (e-mail cím):
 
Küldés
 
 
Copyright © 2008-2019 Nyitott Szemmel Online. Minden jog fenntartva
 

Bezár
Bejelentkezés

Felhasználónév


Jelszó

Elfelejtette a jelszavát? Kattintson ide.

Belépés
Bezár
Keresés a cikkekben

Írja be a keresendő kifejezést. Több szót is megadhat szóközzel elválasztva.



Keresés