Fényképalbum

Bizony a kis fekete-fehér négyzetek, téglalapok, simák és cakkos szélűek sok titkot rejtegetnek, visszarepítenek a múltba, s azt akarják, hogy időzzünk együtt egy kicsit.

Elmerült a jelen, én újra édesanyám kezét fogom, hajamban szinte vakít a fehér masni, ahogy állunk házunk udvarán a nyári verőfényben. Anyám szembenéz a nappal, mintha onnan várná a választ a lelkében felnövekvő kétségeskedésre: Vajon jobb lesz-e a jövő? Örülök, hogy napfényben áll anyám, a nap melegen simogatja törődött arcát. Én naivan és boldog várakozással nézek a lencsébe, mindent rendben valónak találok a földön, mert süt a nap, és anyám erős keze fogja a kezem.
Aztán a képek kezdenek színesedni, igen, a technika elővarázsolta – mint bűvész a kalapból a nyulat – a fehér szín minden elrejtett sugarát, s tobzódunk a zöldek, a sárgák, a vörösek, a kékek, a lilák tengernyi árnyalatában.
Előreszaladok, hogy ne fájjon úgy a múltba vesző sorsok kavalkádja, a köszönés nélkül tovaillant sok kedves tekintet, a feneketlen kútba merült idő.

Jer hát, jelen, lássam gazdag csodáid, vidámíts meg, de jó is élni veled!
S ekkor előperdülnek újabb lapjain kócos csibéim, egy leány- és egy fiúcsibe. Még látszik a tojáshéj, de már nagy komolyan építik a várat, főzik az ebédet, a kis kapa adakozóvá termékenyíti a földet, a fésű illedelmessé szelídíti a baba makrancos haját. Mindkettő győzi, mert győzni akar. Jó móka az élet, a derű és a nevetés, mint a labda, gurul.
Ni, itt már mekkorák! Szép komolyan, megilletődve; mögöttük a tábla, az atlasz, idehallik a gyerekzsivaj. Szívek a múltból, piros papírszívek bősége ostromolja a szívemet, mindegyik híradás, hogy „Szeretlek, anyu!”
– Tudom, kicsim, tudom! Én is nagyon szeretlek! – zakatol a válasz, a régi ütemet veri, amíg élek.
De ki ez a búbánatos csitri, s e méla langaléta? Biztos, hogy „ezek” azok? Nem cserélte el őket az éjszaka valaki? Ám nincs semmi kétség, bár az álcázás tudományát naponta újabb tökélyre fejlesztik fáradhatatlanul, valahol, a legeldugottabb helyen, mikroszkopikus méretben ott a monogram a művön: Én vagyok! Mikor már-már feladtam, hogy ez a gyerek velem már soha többé nem áll szóba, elnyelte őt a szoba, a kérdések is visszafordulnak a küszöbről, mert ott az ajtón a szigorú cetli: Belépni tilos! (Életveszélyes is! – teszem hozzá gondolatban, hát hagyom.)

S nem tudom, honnan, és nem tudom, mikor, de reggelre ott van egy harmatos virágcsokor az asztalomon. S míg vízbe rakom, a legnagyobb közönnyel elhúz előttem a „tettes”. Ez ő! – dobban nagyot a szívem, nem volt itt semmi csereakció.
S mivel nagyon kreatívak, és egymástól sokban különböznek, a maszkabál sokáig eltartott, bizony.
Ma már tudom, hogy sokszor a lábukra léptem, és lehettem volna könnyedebb a táncparketten, s nem kellett volna nekem vezényelnem a ritmust. Csak csendesen hallgatni a melódiát, gyönyörködni a nagy összhangzatban, s meghallani a tiszta, ég felé szárnyaló furulyaszót, az olykor édes-búsan zokogó oboa hangjait. És hagyni, hogy megtalálják a maguk dallamát a nagy zenekarban, s megmutatni, hogy mi visszhangzik ebből a szívemben.

Bizony, lassan érlelődöm, mint a téli körte, amely ízét, zamatát, lédús édességét csak a fagytól csikorgó, hóval borogatott, zúzmarás napokban adja meg, addig kamra hűvösében, búza közé rejtve aranyló napot álmodik. Ha előbb harapsz bele, vackor az még, zöld és kemény, a fogad belevásik.

Az utolsó képekhez érek. Egy deres hajú asszonyt látok, sok szigorú nézése keményre metszette az arcát. Próbálom a kéreg alatt megtalálni az élet lüktető nedvét, mert tudom, hogy ott van, mint a tenger apály idején, s várja a hold fordulását, hogy újra körbeölelje a földet. Nem vágyik már büszke hajókat emelni, sziklákat ostromolni, de egy halászbárkát friss eledellel partra segíteni igen. És elringatni az ikrákat szelíden, míg az alábukó nap még egyszer fényével behinti.

Nem vagyok egyedül ezen a lapon. Mellettem a fiam, meg a lányom. Érettek, kedvesek, szeretetteljesek. És itt van velem, egy albumba rakva, minden ősöm, barátom, a múlt és a jelen. S itt, Ki mindezt egybeszerkesztette, és az albumba új lapokat tett be, hogy a jövő is elférhessen benne. Ki, mielőtt a könyvet bezárja, kezével felénk int: Nem vagytok egyedül ezen a világon, te vagy az én fiam, te meg az én lányom!