Bejelentkezés Bejelentkezés | Regisztráció KeresésKeresés KeresésVendégkönyv Írjon nekünkÍrjon nekünk RSSRSS Legyen a kezdőlapomLegyen a kezdőlapom KedvencekhezKedvencekhez
24. óra
Létkérdések
Otthon
Kultúra
Bibliai rejtélyek
Életmód
Tallózó
Zöldsarok
Receptek
 
Itt vagyok: Főoldal » Cikkek » Világjáró » A maszájok földjén: Tanzánia (képgalériával)

A maszájok földjén: Tanzánia (képgalériával)

Sivatag, szafari, napfény, fekete emberek, szegénység. Akaratlanul is nyomot hagy bennünk országainak társadalmi, kulturális, szociológiai, történelmi sokszínűségével, és ámulatba ejt magával ragadó rendkívül változatos természeti értékeivel. Misztikum, mágia, rejtély, mese? Az én mesés Afrikám egy angolszász mondást idézett fel bennem: „Egy darab gyémánt a sárban.”
Világjáró 2012. június 15., péntek 11:02    |   
Betűméret növelése Betűméret csökkentése Szóljon hozzá Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra

Valahányszor magamba szippantom a fekete kontinens levegőjét, mindig gyémántot (a boldog emberek mosolyát) találok a sárban (a felszíni szegénységben). Ez alkalommal a tanzániai–kenyai határ mentén fekvő apró maszáj faluból, Namangából induljon a mese!

Ide kattintva megtekintheti a képgalériát.

A kenyai érkezés pillanatai

Gépem hajnali kettőkor landolt Nairobiban. Első éjszakám a kenyai szépségkirálynő édesanyjának villájában telt. A hölgy tetőtől talpig kosztümös üzletasszony, kereskedik mindennel, legyen az palackozott víz vagy épp margarin. Sőt, később még a saját nevével védett, saját tervezésű ruhakollekcióit készítő mini varrodájába is ellátogattam. A váratlan fehér vendég pillanatok alatt mosolyt csalt az ott varró kongói vendégmunkás férfiak arcára. A fogaskerekek nyomban kattogni kezdtek: a gazdasági különbségekkel, társadalmi hovatartozásokkal már első napom első perceiben szembesültem. A szegényebb Kongó vendégmunkásai a „gazdag” kenyai fővárosban? A párhuzam kísérteties: ukrán, szerb vagy vajdasági vendégmunkás egy budapesti varrodában?
Nairobi rendezett, az átlagos afrikai életszínvonalhoz viszonyítva fejlett főváros. Az angol gyarmati múltra emlékeztetett, amit – túl azon, amit a történelemkönyvekből tanultam – sajátomnak is éreztem, valószínűleg azért, mert hosszabb ideig magam is Londonban éltem. Az utcatáblák, a napilapok, a közszolgálati média – az ismert angol BBC (British Broadcasting Company) „kisöccseként” a KBC (Kenya Broadcasting Company) kísértetiesen hasonló logója, szignálja köszöntött rám vissza egy műszaki áruház kirakatából –, a bal oldali közlekedés, az angol sztenderd szerinti konnektor és még a legnépszerűbb angol édességmárka jelenléte is a szigetország egykori és mai hatására utalt. Élesen érzékelhető a két afrikai főváros, a kenyai Nairobi és a kongói Kinshasa közötti életszínvonalbeli különbség, ami leginkább egy London–Bukarest viszonylattal állítható párhuzamba. Az egykori belga gyarmat polgárháborús hangulatú, szemetes, poros, bádogviskóinak utcaképe jelentősen eltér a turizmusra épülő, tiszta, infrastruktúrával ellátott kenyai fővárosétól. Talán nem én vagyok az egyedüli, aki európaiként hajlamos úgy tekinteni, hogy a „harmadik világ” szegénysége homogén egységet alkot a teljes fekete kontinensen.
Közel három órás buszút, számtalan ellenőrzési pont és az afrikai határátlépés papírbürokráciája után a kenyai–tanzániai határon várakozó kamionok rengetegében találtam magam. Gyalogszerrel megtéve a hátralevő néhány métert, „Tanzánia, a Kelet-afrikai Közösség tagja” országtábla köszöntött. Az EAC (East African Community) egy öt afrikai országot (Burundi, Kenya, Ruanda, Tanzánia, Uganda) tömörítő szervezet. Tanganyikát 1961-ig brit mandátumterületként tartották számon. Függetlenségének elnyerését követően, 1964-ben egyesült Zanzibárral, amire utal az ország új neve is: Tan + Zan + a latin -ia képző. A növekvő turisztikai bevételek mellett a gazdaság alappillére a mezőgazdaság. Az ország a kávé, a tea, a dohány, a manióka és a szegfűszeg hazája, azonban a 90%-ban a törzsi bantu nyelvet használó lakosság megélhetésében jelentős szereppel bír a nomád állattenyésztés és pásztorkodás. Az angol mellett a szuahéli a hivatalos nyelv. Az országban számos vallási irányzat van jelen: az itt élők nagyobb részben keresztények, de nem telik el úgy nap, hogy ne halld a muszlin müezzin imára hívó dallamát, vagy ne találkozz az utcán a hindu vallását gyakorló asszonnyal.

Szafari – szuahéli nyelven annyit tesz: „hosszú utazás”

Kilimandzsáró, Viktória tó, Nílus forrása, Serengeti, Ngorongoro: Tanzánia messze földről híres természeti értékeiről, különlegesen gazdag, magával ragadó élővilágáról. Nem kérdés tehát, hogy nem térhettem haza úgy, hogy előtte nem kapok lencsevégre a nemzeti parkok nagyvadjai közül néhányat. Nem mindennapos kényeztetést jelentett, hogy a szavannák öt legnagyobb vadját egytől-egyig láthattuk: az oroszlán, elefánt, leopárd, kafferbivaly és a fekete orrszarvú szinte rendelésre jelent meg a kíváncsi turista szeme előtt. Ezúttal nem mi mentünk át a zebrán, hanem a zebrát engedtük át terepjárónk előtt.

A Tarangire, a Ngorongoro és a mind közül legnépszerűbb Serengeti park végtelenében az ember csak egy aprócska homokszemnek érzi magát. A „Serengeti” szó a maszáj nyelvből ered, jelentése ugyancsak erre az érzésre utal: „végtelen föld”, a szemmel nem belátható, pampás síkság. Mindenütt majomkenyérfa, valamint gnú-, zebra- és gazellacsordák. A Serengeti 1929 óta védett terület, 1981 óta az UNESCO Világörökség program része. A védett rezervátumok létrejöttét a gyarmatosítás időszakában a fehér ember jelenléte tette szükségessé, hisz a modern vadászpuskákkal felszerelt arisztokrata elit számára a szavannai vadászat luxusidőtöltést jelentett. A sors iróniája, hogy a vadrezervátumok épp a helyi, törzsi, ősi hagyományok és a maszájok életterét korlátozzák, hiszen ezek területén a legeltető állattartás nem engedélyezett! A tanzániai kormány közbenjárásával a Serengeti végül a természetvédelmi terület besorolást kapta.

Ennek eredményeként a park egy részén a maszájok szabadon folytathatják a nomád pásztorkodást, nagyobb része azonban egy bioszféra rezervátum, ami lehetővé teszi a csordákba tömörülő, hozzávetőleg másfélmillió fehérszakállú gnú és a több ezer zebra egész éven át tartó „költözését”: a Nagy Vándorlást. Ez a természeti jelenség a mindennapos életben maradásról szól, egy ökológia rendszer, ami képet ad az élővilág komplexitásáról, a fajok egymáshoz és az időjárási körülményekhez való alkalmazkodásáról. A vándorlást az időjárás határozza meg, az állatok az eső és az általa biztosított friss zöld fű „nyomába” erednek, az órajárással megegyező irányban, megközelítőleg 40 ezer km2-es területen vándorolva. A „kör” az év első két hónapjában, egy száraz időszakban, Dél-Tanzániából indul, ahol megközelítőleg négyszázezer gnú borjú lát napvilágot. Ezt követi egy három hónapos esős időszak, majd a Serengeti vidékén a hosszú száraz időszak júniustól szeptemberig tart, amikorra az állatok eljutnak Kenya déli határára, ahol még mindig zöld a fű.

A kört az esős november zárja, és a gnúk „adventkor” már ismét a Serengeti földjén legelésznek. Mindezt tanulmányozva a természet iránti tiszteletem tovább nőtt: mindennapi rohanó életvitelünktől eltérő dimenzióban bújtam ki a sátramból és szívtam magamba a reggeli szavanna első vöröslő napsugarainak bizsergető melegét. Másnap reggel ismét elérzékenyültem, hiszen van abban valami varázslatos, ahogy a reggeli csúcsforgalom zaja helyett egy marabu mosolya fogadott.

Iskolai mindennapok egy parányi afrikai faluban

Vendéglátóm a határ menti falu egyetlen doktora és egyetlen „gyógyszertárának” tulajdonosa, a namangai Dr. Sylvester Kabati. Dr. Kabati és felesége saját otthonukban 35 árva – többnyire a faluból származó – gyermeknek adnak menedéket, biztosítanak napi 1 dolláros étkezést. Azonkívül a szavanna „mélyén” található bomában (bozóttal körülzárt, 10-15 sárkunyhót magába foglaló „lakótábor”) világra jött további 15 gyermek részére biztosítanak alapfokú iskolai oktatást. A falu tanult orvosa, amikor saját gyermekei kirepültek, döntött feleségével együtt úgy, hogy életüket a maszáj árváknak szentelik. Önerőből épült fel az árvaház (4 hálóterem, termenként 2-2 emeletes ágy, ágyanként két árva részére biztosítva fekhelyet), majd a jó akarat mellé a fehér ember adománya is társult, s mostanra a falu szélén iskola is épült. Iskola, oktatás, tanítási módszer: mind-mind kegyetlen szembesítés.

A mzungu (a fehér szuahéli nyelven) megjelenik 250 kg adománnyal, a fejlett országok mindennapjaiban használatos tanítási eszközökkel, játékokkal, ruhaneműkkel egy „világ végén” található, fehér embert még nem sokat látott maszáj faluban. Nemhogy a gyerekeknek, de a velük foglalkozó tanároknak is először került a kezébe kifestő. Újdonság volt az először használt zsírkréta, a színes ceruza, de nagy sikert aratott a hegyező használata is. Az iskola nevelőivel külön-külön ismertettem meg a vízfesték, az építőkocka és a társasjáték használatát. Kilátástalanság lett rajtam úrrá: Mi is az értelme az ittlétemnek? Miért hozok egy olyan élettérbe plüss játékot, amitől a maszáj asszony megijed, és a gyerekek bozótban, a szavanna közepén, füstös manyattában (maszáj nyelven apró gallyvázra épülő, tehénürülékből tapasztott kunyhó) szocializálódnak. A pillanat törtrésze alatt megértettem, hogy „mekkora nyomot hagyott” az Afrikáért Alapítvány kongói iskolájában a fehér ember, és hogy ott már a helyükre kerültek a nyugati társadalmi berendezkedést tükröző oktatási módszerek alapkövei.

Önkéntes „kollégám” biztató szavaira – „az óceánba most csak egy kavicsot dobunk, de a hullámai partot érhetnek” – egy nagy levegőt vettem, és igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni az adott helyzetből. A gyerekek ölbe véve tanulták meg a különböző színeket, hogyan fogjuk meg a ceruzát, mit jelent, hogy kiszínezünk egy képet vagy rajzolunk egy elefántot. Énekeltünk együtt szuahéli énekeket, megismerték a szerepjáték örömét. Mekkora élmény is egy mesében szimbának (az oroszlán szuahéli nyelven) lenni! De vigyázz, fehér ember, s ne kezdj bele a tücsök és a hangya történetébe, mert számukra ez nem egy tanmese, nem bír ugyanazzal a jelentéssel, hiszen legtöbbjük még tücsköt sem látott! Az ajándékba kapott játékok „kincsként” kerültek a hálótermekbe, és a gyerekek hamar elsajátították az aszfaltkréta használatát is. Szívszorító volt látni azt is, ahogy az első bátortalan mozdulatok után az ismeretlen cukorkás csomagokat a gyerekek pillanatok alatt megtanulták kinyitni. Az eredmény szemmel látható volt: az aznapi foglalkozás végére cukros papírban „úszott” az árvaház udvara. Na de, „mzungu”, mit vársz el egy gyerektől, aki nem a fogyasztói társadalom készre csomagolt világában él, s most bontott ki először édességet csomagolópapírból? Talán tudnia kellene, hogy azt nem illik eldobni, hanem annak a kukában a helye, amikor még kuka mint olyan nem is létezik az árvaházban. Az étkezés tányérból, a földön, asztal, szék, evőeszköz, szalvéta, tehát minden fehér ember által kitalált egyéb „felesleges” dolog nélkül történik. Amíg a fehérnek a szokás nagy úr, addig a feketének, főként a gyerekeknek, a fehér ember a minta: mindent megfigyel, lekövet, másol (lingala törzsi nyelven a „mundele” mint fehér ember szó másik jelentése minta). Így esik, hogy míg a fehér ember a gyerekeknek chapatiból (víz és liszt összekeveréséből nyílt lángon sütött lepénykenyér) szukumás (zöld a spenóthoz hasonlítható növényből készült párolt zöldség) szendvicset hajtogat és azt szalvétával a kezükbe adja, maszáj gyermekeink nem a tőlünk elvárt módon, szendvicsként harapnak bele, hanem széthajtogatják, és a szokott módon, kézzel kezdik enni. A kulturális különbségek egy újabb példáját tudomásul véve, az eldobált szalvéták összeszedésével kellett kezdenem az ebéd utáni pakolást. Védenceink gyorsan tanítható, fogékony lurkók, és könny szökött a szemembe, amikor néhány perc elteltével, anélkül, hogy kértem, megmutattam vagy szóltam volna, a gyerekek a segítségemre siettek, és sorban hozták nekem az összegyűjtött szalvétákat. Hát így történt, hogy egy fehér magyar leányzó megtanította a namangai fekete maszáj apróságoknak a szemétszedés fogalmát!

A maszáj manyatták gyűrűjében

Öröm volt látni, ahogy idővel a rendkívül zárt, maszáj törzsi közösség nyitottá vált, és őszinte barátsággal fordult felénk, s nem csak a „pénzeszsákot” látta a fehér emberben. Leírhatatlan, amit akkor érzetem, amikor egy valódi, az ősi hagyományok között élő maszáj közösség az általa először látott fehér embernek betekintést enged a mindennapjaiba. Egy óra járást követően megérkeztem a lakatlan szavannán épült, tíz sárkunyhóból (manyatta) álló falujukba, és együtt „dagasztottuk” velük a friss tehénürülékből és földből kevert építési alapanyagot, ami a kunyhó vesszővázból készült szerkezetének tapasztására szolgál. Egy csapásra tudatosult bennem, hogy ez nem egy turistáknak rendezett törzsi táncbemutató, ez az Ő életük mindennapi valósága: az a mikrotársadalom, amelyben megszokott, hogy egy-egy férfi sokszor 15-20 feleséggel él együtt.
Kik is azok a maszájok? Kenya és Tanzánia sztyeppéin élő, eredetileg Szomália területéről származó, harci életformára berendezkedett törzsek, amelyek nomád pásztorkodással foglalkoznak. Életformájukat az állandó vándorlás jellemzi, ahogy főként a száraz időszakban a púpos szarvasmarháikkal – szuahéli nyelven zebuikkal – egyik helyről a másikra vándorolnak. A közösség korcsoportokra osztható. A fiúk 12-14 éves korukig a szüleik kunyhóiban élnek, az állatok őrzésével, fejésével foglalkoznak. 16 éves korukra az öregek megtanítják nekik a vadászat és a rítusok tudományát, majd a körülmetélés ünnepélyes ceremóniájának keretében, és hajuk leborotválása után, fiatal harcosokká válnak. Hagyományos öltözetük a vörös illetve a mélykék – a skót kockás szövethez hasonlítható – lepel, melyet meghatározott formában magukra „tekernek”. A szavanna rejtőzködő színvilágában a kirívó színek szerepe elsősorban az, hogy elrémisszék velük a vadállatokat. A harcosok külön falvakban élnek, növényi eredetű eledelt nem fogyasztanak, hitük szerint csak friss hússal, tejjel és a marhák nyaki ütőerénél frissen csapolt vérrel táplálkozhatnak. A zebukat nem ölik meg, a tehén számukra a mindent magába foglaló értéket, a kereskedelem „pénzét” jelenti. A marha jelenti számukra a megélhetést, még az asszonyok „értéke” és hozománya is az állatok darabszámában fejeződik ki. Egyik este tradicionális maszáj vacsorával vártak bennünket. A menü banán, répa és a kecske „aprólékából” főtt kecskehús-krémleves illetve nyársra sült friss kecskehús volt. Természetesen a vendég nem távozhatott a friss kecskevér megkóstolása nélkül sem...
A maszáj társadalom öregjei – 30 év felett – befejezik „pályafutásukat” harcosként, fegyvereiket feleségekre, marhákra cserélik. Az európai szem számára látványos ismertetőjegyük: a hosszúra nyúlt, nagyra lyukasztott, számos ékszerrel díszített fülcimpájuk, amit gyakran dohány tárolására is használnak. A fej borotválása ekkorra elveszti a szerepét, metszőfogukat kihúzzák, és ettől kezdve már növényi ételt is esznek. A közösségben az állatok fejése mellett elsősorban banántermesztéssel foglalkoznak. Tanzániában megközelítőleg 30 fajta banánt tartanak számon, amelyet főleg háromféleképpen hasznosítanak. A nagyméretű, kemény, vastag zöld héjú a főzőbanán, ami a levesek illetve a roston sült banán alapanyaga. Az Európában ismert fajtához képes apróbb, de „kövérded” vörös héjút frissen fogyasztják, míg külön fajtákat használnak a csíráztatott köles segítségével erjesztett banánsör elkészítéséhez. Azonban a sört ne egy palackozott, tiszta, a nyugati társadalmakban megszokott formában képzeljük el, hanem inkább egy műanyag vödörben tárolt, a csírázott kölestől sűrű, híg kásához hasonlítható italnak.
A lányok a beavatási szertartást követően felnőtt nőkké válnak és férjhez mennek az „öregek” korcsoportjába tartozó férfiakhoz. Mindennapi háztartási feladataik közé tartozik a gyereknevelés, az agyagedények készítése, az állatbőrök feldolgozása, és a nők feladata a kunyhók építése is. Ennek ismeretében már meg lehet érteni, miért is bírt a maszáj férfiak számára akkora presztízsértékkel, hogy a kunyhójukat egy mzungu nő építi!
Ahogy az iskola kifestésre került és elkészült az épület csatornarendszere, hogy az életet adó esővíz a lehető legjobban hasznosításra kerüljön, akkorra a faluban már mindenki a várható magyar–maszáj focimeccsre készült. A magyar és a tanzániai himnusz felcsendülése után útjára indult, majd a maszáj népviseletben játszó fekete „ellenfeleink” ékszereinek csilingelő hangja mellett repült Afrika vörös földjén az otthonról vitt focilabda. A falu „bírája” megígértette velünk, hogy Puskás csapata – mert Öcsi bácsi nevét meglepetésünkre még ott is ismerik! – jövőre egy visszavágóra visszatér.

Fotók: Kővári Gábor, Nagy Péter, Füle Lídia

Bővebb információ: www.afrikaert.hu

Füle Lídia
Világjáró 2012. június 15., péntek 11:02    |   
Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!
Aktuális számunk
Megjelenés
június
10-én.
A tartalomból:
Nyitott Szemmel Mediációs Műhely
Fizessen elő magazinunkra!
Válassza ki az előfizetés időtartamát
és kattintson a Tovább gombra.
Éves
4000 Ft (postaköltséggel)
Féléves
2000 Ft (postaköltséggel)
valamint
Tekintse meg a Nyitott Szemmel magazin digitális változatát is! Az első két szám INGYENES!
Nyitott Szemmel kiadványok
Programajánló
A 2011. évi személyi jövedelemadók 1%-ából 2012-ben 131.678 Ft-ot utalt ki a NAV az Élj Inkább Alapítvány számára. Az Önök által felajánlott összeget a Nyitott Szemmel magazin nyomdaköltségére fordítottuk.
Köszönjük, hogy 1%-os felajánlásaikkal támogatták célkitűzéseinket, és 2014-ben ismét bizalmat szavaztak számunkra.
Bezár
Cikk küldése e-mailben
A maszájok földjén: Tanzánia (képgalériával)

Kinek (e-mail cím):
Kitől (név):
Kitől (e-mail cím):
 
Küldés
 
 
Copyright © 2008-2017 Nyitott Szemmel Online. Minden jog fenntartva
 

Bezár
Bejelentkezés

Felhasználónév


Jelszó

Elfelejtette a jelszavát? Kattintson ide.

Belépés
Bezár
Keresés a cikkekben

Írja be a keresendő kifejezést. Több szót is megadhat szóközzel elválasztva.



Keresés