Bejelentkezés Bejelentkezés | Regisztráció KeresésKeresés KeresésVendégkönyv Írjon nekünkÍrjon nekünk RSSRSS Legyen a kezdőlapomLegyen a kezdőlapom KedvencekhezKedvencekhez
24. óra
Létkérdések
Otthon
Kultúra
Bibliai rejtélyek
Életmód
Tallózó
Zöldsarok
Receptek
 
Itt vagyok: Főoldal » Cikkek » Visszakapott szabadság » Egy önsorsrontó attitűd: az önvád

Egy önsorsrontó attitűd: az önvád

Sok olyan lelki magatartás létezik, amelyek negatívan befolyásolják az életünk minőségét. Félelem, kisebbrendűségi érzés, szégyenérzet… Az önvád ezek közül is kitűnik a maga nyers kegyetlenségével. Az önvád nem ismer kegyelmet, soha nem hoz felmentő végzést. Valójában egy önmagunk felett kimondott ítéletről van szó, amely végül, mintegy önbeteljesítő jóslat, megvalósul.
Visszakapott szabadság 2019. január 07., hétfő 21:07
Betűméret növelése Betűméret csökkentése Szóljon hozzá Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Címkék
Hasonló cikkek

 Csendes dráma a történelemórán Tisztán látom magam előtt az osztálytermünket. Nyolcadikba járok. A középső padsorban ülök, elölről a negyedik

padban, a bal széken. Még az osztálytársamra is emlékszem, aki mellettem ül. Pistinek hívják. Az alacsony, göndör hajú tanárnő kiosztja a történelemdolgozatokat. Az enyém sikerült a legjobban, külön megdicsér az osztály előtt. Mindig is szerettem a történelmet. Szégyenlős, erőltetett mosolyra húzódik a szám. Mindennél jobban vágyom az elismerésre, és meg is teszek érte mindent, de amikor megkapom, a szívem mélyén megszólal egy kegyetlen hang: „Sanyi! Ugye tudod, hogy te ezt valójában nem érdemled meg?! – Tudom” – válaszolom gondolatban. Ez lett a végszó a következő húsz évre. Mi áll a háttérben? Az önváddal élő ember egyik legfőbb jellemzője, hogy mindenért magát okolja, és olyan dolgokért is vállalja a felelősséget,
amelyekben egyáltalán nem felelős. A túlzott felelősségvállalás hátterében pedig mindig valami trauma áll. Az elvált szülők gyermekei szinte 100%-ban magukat okolják a válásért. A fizikai vagy verbális bántalmazást elszenvedő gyermekek magukban kezdik keresni a hibát, noha magától értetődő, hogy nem ők tehetnek arról, hogy a szülő nem képes az indulatain uralkodni. Miért cselekednek így? Miért cselekedhettünk mi is így? A válasz a gyermeki lélek működésében rejlik. Egy kisgyereknek még mindig könnyebb elviselnie, hogy magát kezdi vádolni, mint szembenézni a valóság lehetőségével: „Apa és anya nem szereti egymást? Apa és anya nem szeret engem?” Ez túl veszélyes számára, hiszen kiszolgáltatott, függő helyzetben van. Nem lenne képes a szülei nélkül életben maradni, mert nem tud még gondoskodni magáról. Ezért inkább más magyarázatot keres a számára megmagyarázhatatlan helyzetre: „Biztosan szeret apa és anya, csak velem van valami baj. Ezért kapok mindig ki. Biztosan én vagyok az oka annak is, hogy most nincsenek jóban egymással.” És ennek a törvényszerű következménye, hogy beindul a világunkat és emberi kapcsolatainkat alapjaiban megrontó folyamat, a megfelelési kényszer. A fenti érzésekre, benyomásokra hogyan reagálhatna másképp egy gyermek, mint így: „Ha valami nincs rendben velem, akkor jobbnak kell lennem, hogy szeressenek! Majd jobban fogok tanulni! Majd kedvesebb leszek! Hátha akkor minden úgy lesz,
mint régen!” Valahogy kompenzálni KELL, nincs mese! Természetesen nem ilyen tudatossággal megy végbe ez a lelkében és a gondolataiban, mint ahogy ezt itt leírtuk. Kérlelhetetlen lelki törvényszerűségek mentén zajlik ez a folyamat, szinte automatikusan. Megpróbálja ugyan a gyermek a látszatot fenntartani, hogy minden rendben, és meg is tesz mindent azért, hogy rendeződjenek a dolgok, de közben végig ott lappang a nyugtalanító érzés a szíve mélyén: „Nem vagyok elég jó, nem vagyok eléggé szerethető, én vagyok a hibás!” Az önvád a ravasz, amit ha meghúznak, egy halálos folyamatot indít útjára.

Az identitás válsága
Az óriási probléma ezzel a folyamattal az, hogy a gyermek önazonossága még nem alakult ki, és egy „selejtes”, önmagát folytonosan vádoló, értéktelenségi érzésekkel teletűzdelt énkép szilárdul meg benne. Ezek aztán ösztönös reakciókként működnek tovább, leplezetten, így az ember felnőtt fejjel sem érti, hogy miért nem tud nemet mondani, miért fél azoktól, akik határozottak, miért rendeli magát alá másoknak, miért szorong, miért érez kényszert arra, hogy mindenkin segítsen. A sort még sokáig folytathatnánk. Nem véletlenül írta nagy szegedi költőnk, Juhász Gyula a Holmi című kötetben a következőket: „Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem.” Végül őt is az önvád kergette az öngyilkosságba, Veronállal mérgezte meg magát. Épp akkor, amikor a siker útjára lépett. Megbénította a siker. Ő sem tudta elfogadni az elismeréstA tárgyalóteremben Juhász Gyulának igaza volt. A külső vád ellen még lehet védekezni. Mert ha az nem igaz, akkor elmondjuk az ellenkezőjét. Vagy egyszerűen elengedjük a fülünk mellett. Ha történetesen igaz a vád, akkor még mindig nyúlhatunk valamiféle önigazoláshoz. Nem egy szerencsés védekezési mód, de ideig-óráig megnyugtathatjuk vele a lelkiismeretünket. Mások is a védelmünkre kelhetnek. De mi van az önvád esetében? Mi történik akkor, ha mi magunk vagyunk
egy személyben a vádló és a vádlott is?! Egyszerre az ügyvéd és az ügyész. Kinek a hangja lesz erősebb? Kinek az érvelése lesz meggyőzőbb? A személyes és lelkigondozói tapasztalatom is az, hogy mindig a vád hangja az erősebb. Hiába minden erőfeszítés, hiába minden önszuggesztió, az önvád mindig előáll egy erősebb érvvel.

Az éj leple alatt
Tisztán látom magam előtt a szobát. Huszonöt éves vagyok, munkából érkezem haza. Az albérleti szobám narancssárgára van festve. Az esti füvezés és egy kis online póker után lefekvéshez készülődöm. Kinyitom a halványszürke színű laptopomat, és elindítok egy hangfelvételt. A felvételen a saját hangom hallatszik. Több gondolatot rögzítettem, hogy alvás közben majd visszajátszom magamnak. Mindegyiket tízszer ismételve. Hátha ettől változik
majd valami. Hátha jobb ember leszek. Az első így hangzik: „Te egy szerethető és értékes ember vagy… Te egy szerethető és értékes ember vagy…” Magam sem tudom már, hogy tényleg hittem-e ebben, vagy sem. Mindenesetre nem működött. A vád hangja még mindig erősebben szólt...
Visszakapott szabadság 2019. január 07., hétfő 21:07
Cikk küldése e-mailben Nyomtatás Iratkozzon fel RSS szolgáltatásunkra
Ossza meg ismerőseivel!
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!
Aktuális számunk
Megjelenés
április
10-én.
A tartalomból:
Nyitott Szemmel Mediációs Műhely
Fizessen elő magazinunkra!
Válassza ki az előfizetés időtartamát
és kattintson a Tovább gombra.
Éves
4000 Ft (postaköltséggel)
Féléves
2000 Ft (postaköltséggel)
valamint
Tekintse meg a Nyitott Szemmel magazin digitális változatát is! Az első két szám INGYENES!
Nyitott Szemmel kiadványok
Programajánló
A 2011. évi személyi jövedelemadók 1%-ából 2012-ben 131.678 Ft-ot utalt ki a NAV az Élj Inkább Alapítvány számára. Az Önök által felajánlott összeget a Nyitott Szemmel magazin nyomdaköltségére fordítottuk.
Köszönjük, hogy 1%-os felajánlásaikkal támogatták célkitűzéseinket, és 2014-ben ismét bizalmat szavaztak számunkra.
Bezár
Cikk küldése e-mailben
Egy önsorsrontó attitűd: az önvád

Kinek (e-mail cím):
Kitől (név):
Kitől (e-mail cím):
 
Küldés
 
 
Copyright © 2008-2019 Nyitott Szemmel Online. Minden jog fenntartva
 

Bezár
Bejelentkezés

Felhasználónév


Jelszó

Elfelejtette a jelszavát? Kattintson ide.

Belépés
Bezár
Keresés a cikkekben

Írja be a keresendő kifejezést. Több szót is megadhat szóközzel elválasztva.



Keresés