Személyesebb

A legboldogabb karácsonyom

2020. január 13.
Leveleim, régi képeslapjaim között keresgélve egy karácsonyi üdvözlőlapra bukkantam. Ez volt ráírva: „Anya, mi bízunk benned!” Aláírás: Kata, Petra, 1989 karácsonya.
Kezemben tartva a kusza betűkkel írt sorokat, felrémlett előttem sok karácsony emléke. Szépeké, boldogoké, keserűeké… Azt gondolnánk, hogy a szeretet ünnepén az emberek egymásnak csak derűs, boldog perceket szereznek, szép ajándékokat adnak...
A legboldogabb karácsonyom

Gyerekkorom karácsonyai békések voltak, és az ajándékvásárlás boldog izgalmában teltek. Ezt az érzést vittem magammal a házasságba, de csak rövid ideig sikerült megőriznem a karácsonyi varázs emlékét. Teltek a napok. Idegeskedtem. Az ünnep nagyon közeledett már, de fa még nem volt, pedig a rávalót, az elképzelt árat már többször is elvitte a családi kasszából. Két pici gyermekkel nem tudtam a fát magam megvenni. Hát vártam. Elérkezett a karácsony napja. A férjem reggel elindult, hogy most egy fél óra alatt szerez karácsonyfát, ne essek már úgy kétségbe. Lassan eltelt a délelőtt, a nap bágyadt sugarai már alig világítottak, amikor imbolygó léptekkel, kezében egy nyaláb fenyő ággal megérkezett. Kérdésemre azt válaszolta, hogy ez lesz a fenyőfa, és már fűrészelte is a seprű nyelét, drótot hozott, és kötözgette az ágakat a seprűnyélre. A türelme és a magával hozott bor hamar elfogyott. Lefeküdt aludni. Sírva folytattam az általa megkezdett munkát, közben a gyermekeim moccanását figyeltem, nehogy felébredjenek, mielőtt elkészül a karácsonyfa, amire napok, hetek óta annyira vártak. Sikerült feldíszítenem a fát, és alátenni az ajándékokat. Felkeltettem a lányokat, és mielőtt meggyújtottam a gyertyákat és a csillagszórókat, megpróbáltam felébreszteni a férjemet. Ingerülten morogta, hogy hagyjam aludni, őt nem érdekli semmi. A gyerekek csupán potyogó könnyeimből gondolhatták, hogy valami nincs rendben, és közelebb bújtak hozzám. Ekkor döntöttem el, hogy ezután a karácsony minden gondját inkább magamra vállalom, hogy ilyen többé ne történjen.
Teltek az évek. Karácsonyok jöttek, karácsonyok mentek. Szebbek és keserűbbek, vegyesen. A mindkét végén meggyújtott gyertya gyorsabban ég el – férjem meghalt, hármasban maradtunk a gyerekekkel. Majd én megmutatom, hogyan kell széppé tenni a karácsonyt! – így indultam neki a következő ünnepnek. vásárolt elmaradhatatlan itallal is igyekeztem vidámmá tenni a családi együttlétet. Mikorra végeztünk az előkészületekkel, addigra elfogyott a „nedű”, de nem fogtam fel, hogy miért olyan szomorúak a lányok szemei. Nem megvetés volt, amit láttam bennük, hanem fájdalom. Nem örültek az ajándékoknak, pedig igazán kitettem magamért, nem örültek a finom vacsorának sem, csak szomorúan néztek rám.
Ezt a szomorúságot azután máskor is felfedeztem az arcukon, sajnos egyre gyakrabban. Csak a vak nem látta, és én, hogy a hazahordott üvegek mennyiségével párhuzamosan nő az én gyermekeim bánata. Hosszú kínlódás következett: hová menjek, mitévő legyek, hol tudnának rajtam segíteni? Jó szándékú, nálam többet tudó ismerőseim felajánlották a segítségüket, de sokáig nem volt bátorságom elfogadni azt. Egy tisztább pillanatomban megkérdeztem a lányokat, hogy mit szólnának hozzá, ha elfogadnám az ajánlatot, és orvoshoz fordulnék. Biztattak, és én bevonultam a kórházba. November elején történt. Minden látogatáskor bejöttek, kedveskedtek valamivel, hozták-vitték a híreket. Egyik nap azzal a hírrel leptek meg, hogy a nagyapjuk ezt mondta: „Kutyából nem lesz szalonna. Anyátok most kiüdüli magát a kórházban, és amikor hazajön, ott folytatja majd, ahol abbahagyta.” Nagyon rosszul esett a bizalmatlanság, mert én hittem abban, hogy megváltozom, és akartam is a gyógyulást. Napokig rossz hangulatban jöttem-mentem, pedig örülhettem volna, mert karácsonyra hazaengedtek a kórházból. Egy új karácsonyra. Fájdalommal, csalódásokkal teli karácsonyok sora után mi következhet…? A lakásban feldíszített fenyő várt, alatta két kis csomag, és egy borítékban, karácsonyi üdvözlőlapon a lányaim üzenete: „Anyu, mi bízunk benned! Kata, Petra.” A fa mellett két csillogó szemű lányom állt. Egymás vállára borulva sírtunk mindannyian. Olyan ajándékot kaptam, amit nem lehet megvásárolni pénzért: bizalmat, a tiszta, őszinte szeretet megnyilatkozását, amely erőt adott, és ad azóta is. Jó pár év eltelt már, de ma is úgy gondolok vissza erre a napra, mint a legboldogabb, legszebb karácsonyomra.
 

Egy régi AA-klubtag


Magazin

Megjelent 2019. december 14-én.

Ízelítő a tartalomból

Fizessen elő magazinunkra!

12 hónapra

4000 Ft

(postaköltséggel együtt)

Szeretnék előfizetni
Kiadványaink
Soós Attila: Reménység a veszteségben
A szeretet himnusza
A belső szobában
Barátom, Jézus
Barangolások a szív országában
Előzd meg a hátfájást DVD