Huszonöt éve dolgozom mentálhigiénés tanácsadóként. Hogyan is kezdődött? Talán eleve segítőkész kislánynak születtem? Hajlamokkal születünk, de nem jellemmel.    Gyerekkorom meghatározó élményei többféle módon is hatottak a pályaválasztásomra. Nagyszüleim első unokájaként és szüleim első gyermekeként nagy szeretet vett körül. Apukám mindent megtett értem,  és én is rajongtam érte. Négyéves lehettem, és jól fejlődő, ügyes, okos kislány voltam, amikor apu egyszer csak elkezdte mondogatni, hogy „majd a fiam ezt is, meg azt is jobban fogja csinálni”. Gondolom, boldogan várta a második gyermekét. Én akkor erről mit sem tudva, megriadtam.
„Talán nem vagyok elég jó? Nem elégedett, nem boldog velem az apukám? Kellek még, ha megszületik az öcsém?” Gyötörtek ezek a kérdések, ugyanakkor ki akartam jutni ebből a helyzetből. Mivel azt tapasztaltam, hogy ami jó valamire, azt nem dobják ki, ezért végiggondoltam, hogyan lehetnék hasznos. Ebben a nagymamám tanácsa is segített. Így naponta az udvar közepén hangosan kiabáltam, hogy „Gólya, gólya vaslapát, hozzál nekünk kisbabát!” Nagy buzgósággal dolgoztam a feladatomon. Ősz volt, a gólyák elszálltak, így később a varjaknak kiabáltam. A család szerint ezért lett az öcsém olyan „hóhányó", mert őt a varjak hozták. A „hasznosságprojektet” aztán folytattam tovább. Tisztába tettem az öcsémet, ha büdös volt a pelenkája, mert megfigyeltem, hogy anyu azt nemigen szerette. Később anyu sokat volt beteg, apu tizenhat órákat dolgozott, hogy a család biztonságos működését fenntartsa. Kérésükre tízévesen főzni kezdtem, aztán mosni, vasalni… Amikor ezután egyszer a nagyiékhoz vittek nyaralni, már kérés nélkül nekiláttam takarítani. Kényszeres lettem? Vagy csak, mivel sokat dolgoztam, ebben lett sikerélményem? Netán beláttam, hogy segítenünk kell egymást? Ki tudja a választ? És csak egyetlen igaz válasz létezik?