Feleségem egy fárasztó nap után ledőlt az ágyra, láthatóan nem érezte jól magát. (Tudni kell, hogy a feleségem
már csak akkor dől ki, ha tényleg nagy a gond.) De ez most valahogy roppantul zavart engem. Nem volt minden a helyén a lakásban, és az ebéd, a teríték is hiányzott az étkezőasztalról! Titkon nehezteltem rá emiatt, mert féltem, hogy mindent nekem kell megcsinálnom, ha ő rosszul van, és nem akartam mindezt. Ez látható is volt rajtam, ezért a következőt mondta: „Te nem is sajnálsz engem!” És tényleg semmi sajnálat nem volt bennem, de ahogy ez tudatosult bennem is, a következő érzésem már a szégyen volt. Féltem még a szemébe is nézni, és napokig kerültem! Szégyelltem, hogy az együttérzés, a gyöngédség, a segítségnyújtás helyett inkább nehezteltem rá!  Aztán napokon keresztül csak bizonygattam magamnak: én nem is vagyok ilyen. Nem állt másból az elkövetkező néhány nap, mint egyensúlyozásból, kompenzálásból. A depressziós fázisokat kicsi enyhülések követték, hogy aztán újból úrrá legyen rajtam a rossz  közérzet. Mi volt mindennek a hátterében? Az, hogy nem a szeretet nyilvánult meg a viselkedésemben. Elveszítettem a kapcsolatot a szeretet forrásával (Istennel),és ezáltal önmagammal és a feleségemmel is! Így ássa alá az egészséges önbecsülést az önzés.