„Szabadság! Te szülj nekem rendet...”

Egyre jobban megértem a világjobbító szándékokat, a rossznak megálljt parancsolni vágyó eltökélt igyekezetet, amit az általános elbutulással vagy butítással szemben nyilvánítanak ki, bárki részéről lett légyen az. Életünket – mint talán eddig még soha – maró vörösiszap-lavinaként árasztják el a nyomtatott és az elektronikus médiumokokon, a szórakozóhelyeken, plázákon és utcai reklámokon keresztül érkező, a jó ízlést és a minimális erkölcsi érzéket is felkavaró képek, beszédek, viselkedés- és magatartásformák. Persze, itt is találhatunk fokozatokat: gyomorforgató szexuális ízléstelenségtől a gyűlöletbeszéden keresztül a primitív, olcsó poénokra épülő polgárpukkasztásig. Úgy látszik, a pénz, a hatalom, a különféle érdekek alaposan felülírták a józan észt, s már-már megalkuvó megszokásból el is fogadtuk az emberi méltóságot állativá silányító üres tömegkultúrát, annak képi-vizuális és verbális hordalékát. Popper Péter jó pár évvel ezelőtti, vulkánként kitörő háborgását ma még érvényesebbnek érzem:
„A világ érezhetően a megőrülés felé tart. Ennek egyre több jele regisztrálható. Állítom, hogy a valamikor nézhető, olvasható média ma már azért nem nézhető, olvasható, mert kizárólag műveletlen műsztárokra és primitíven tálalt obszcén szexre redukálja magát. (…) A reklám már nem árucikket hirdet, hanem vágyak teljesülését ígéri, hogy vásárlóközönségét ne csak kiszolgálja, hanem meg is teremtse… (Popper Péter: Az ember fáj a földnek, Népszabadság, 2004. július 17.)

„Szabadságra ítélve”

Induljunk ki onnan, hogy nincs ember széles e világon, aki ne vágynék szabadságra; mégpedig gondolkodásban, cselekvésben, önkifejezési lehetőségeiben egyaránt. Ki szeret bezárva élni, akár börtönben, akár lakásban? Ki szereti, ha mindenben irányítják, behatárolják, rövid pórázra fogják, folyamatosan megmondják neki a „frankót”, és nem lehet egy önálló gondolata, nem léphet kettőt anélkül, hogy ne kelljen egy felsőbb hatalom kontrolljától tartania. Szabadságra születtünk és ez egész életünkön végigkísér. Jean-Paul Sartre francia filozófus szerint egyenesen „szabadságra vagyunk ítélve”. Még akkor is, ha sokan eredendő szabadságukkal nem tudnak mit kezdeni: hajlamosak rosszul illetve visszaélni vele. Végül pedig eljátszani! Holott, a szabadság tesz bennünket minden más teremtménytől, tárgytól különbbé: emberi méltóságunk, emberségünk legértékesebb pecsétje. Szabadság nélkül pusztán irányítható, ki-be kapcsolható – netán megszerelhető – gépek szintjére süllyednénk. A Biblia szerint Isten önálló gondolkodásra, döntésekre képes lénynek teremtette az embert, mivel a szeretet elválaszthatatlanul összeköttetett a szabadsággal. Akit szeretek, csak szabadságában szerethetem és az is csak szabadságában szerethet viszont, mivel szeretni és szeretetet kapni csak a szabadság légkörében lehetséges. Senkire nem kényszeríthetem szeretetemet és senkitől nem erőszakolhatok ki szeretetet. A szeretet önkéntes szabad emberek társulásában lehetséges. Igazi szeretet csak szabadságban jöhet létre, szabad akaratból. E nélkül csak tettetett, bizonytalan, behódoló vagy uralkodó, képmutató, átmeneti és törékeny kapcsolat jöhet létre.
„Ahol a szabadság és a rend / ott mindig érzem a végtelent” – írta egykor József Attila is egyik verstöredékében.

A szabadság egyéni és társadalmi határai

No de azért a szabadság fennkölt jogaira hivatkozva mégse mondhasson, tehessen akárki akármit – mondhatnák sokan felháborodottan. Hol húzhatók meg a szabadság határai? Hol állíthatjuk fel a szabadság kártékony, negatív következményei elkerülése miatti jogos korlátokat? Ki határozhatja meg ezek mércéit? Nyilvánvalóan kellenek büntetőjogi törvények, amelyek elrettentik a bűnöst tette elkövetésétől illetve meghatározzák a jogosan kijáró büntetést. Itt azonban természetesen meg kell különböztetnünk az egyéni életre vonatkozó, illetve a társadalomra is befolyással bíró tettek szabadságának a határait. Nézzük először az egyéni, személyes oldalát.
John Stuart Mill szerint „szabadságunk határa a másik ember szabadsága; annak sérelme árán már nem érvényesíthetjük a magunkét… Nem lehet valakit jogosan kényszeríteni valamire, vagy visszatartani valamitől azért, mert ez jobb lenne neki, mert ettől boldogabb lenne, vagy mert – mások szerint – ez lenne a bölcs, netán a helyes dolog. Mindez jó ok lehet arra, hogy rábeszéljék, megkérjék vagy meggyőzzék őt, ám arra nem, hogy kényszerítsék, vagy, hogy ha másként cselekszik, megbüntessék. Ahhoz, hogy az utóbbit igazolni lehessen, ki kell mutatni arról a magatartásról, amelytől el kívánjuk téríteni, hogy bajt hozna valaki másra. Az egyén csak annyiért felelős a társadalomnak, amennyi viselkedéséből másokat érint. Önmagának – saját testének és lelkének – mindenki korlátlan ura. Aligha kell megjegyezni, hogy ez a tan csak a képességeik birtokában levő felnőtt emberekre alkalmazható…” ( i. m. 54-55. o.)
Mondjunk erre egy példát!
Gondoljunk egy alkoholbetegre, akire nézve (nagyon) szeretnénk, ha nem inna. Azonban az alkoholista joggal tarthatná sérelmesnek, ha ivási szabadságában úgy korlátoznánk, hogy megvonjuk tőle az ital beszerzéséhez szükséges anyagi forrást vagy mozgásterében korlátoznánk (mondjuk, bezárnánk a négy fal közé). Bár mindenki tudja, hogy sem az italra való anyagiak megvonásával, sem az elzárással nem oldottuk meg még valóságosan a szenvedélybeteg alapvető problémáját: ezekkel a korlátozásokkal csak ideiglenes akadályt képeztünk. Pusztán tüneteket kezeltünk! Az igazi megoldás az lenne, ha sikerülne a beteget rávezetni arra, hogy ő maga, szabad elhatározásból ne igyon. Ha nem belső igényként, személyes motivációból származik a jónak cselekvése, nem hogy eredménytelen lesz, hanem éppen ellenkezőjére fordulhat a szándék. (Természetesen, ha az alkoholista valamilyen mások ellen irányuló erőszakos, vagy a mások szabadságát sértő tett elkövetésére készülne, szabadságát ebben azonnal korlátozni kell!)
És ezzel már át is tértünk a társadalmi, a közösségi életet védő szellemi és fizikai korlátok kérdésére.
J. S. Mill nevezett művében a következőket írja: „Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben – akarata ellenére – erőszakot alkalmazni: mások sérelmének a megakadályozása.”
A polgári büntetőtörvénykönyv tipikus esetein túl ebbe a kategóriába tartozhatnak azok a kulturális médián keresztül terjesztett, akár nyomtatott, akár elektronikus úton közvetített „termékek” – irodalmi művek, színház- vagy filmművészeti alkotások –, melyek egy-egy társadalmi vagy vallási csoport, illetve valamely nemzetiség, etnikum elleni gyűlöletet, közvetítenek. Ide tartoznak azok az információk is, amelyek például – akár nyíltan, akár burkolt formában – fajgyűlöletet sugallnak vagy valamilyen emberiességi, emberi méltóság elleni erőszakos, sértő magatartásra – például szervezett terrorcselekményre – késztetik olvasóit vagy nézőit. Ezen túl a szólás- és véleménynyilvánítási szabadságnak – meglátásom szerint – nem lehetnek egyéb akadályai.

Igazság és szabadság

A fenti, Mill által felvetett gondolat után netán azt a következtetést kell levonnunk, hogy a szabadság nevében mindenki mondhat és tehet, amit akar, amíg nem sérti mások szabadságát, vagy nem veszélyezteti mások fizikai biztonságát, morális méltóságát és nem okoz kárt mások alapvető emberi méltóságában, személyes szabadságában? Nem a másik ember iránti közömbösség, érdektelenség ez? Úgy adok valakinek szabadságot, hogy nem is érdekel, mit kezd vele, mire használja, csak éppen másoknak ne ártson? Valami hiányzik ebből a szabadságból! A másikért érzett felelősség, szeretet. Ezek nélkül a szabadságot akár igazságtalanságnak is nevezhetjük. „Az igazság iránti megvetés ugyanolyan megsemmisítően hat a civilizációra, mint a fanatizmus. Ha a többség közömbössé válik, az mintegy megtisztítja a terepet a fanatikusok előtt, akikből mindig van elég. Mai hedonista civilizációnk azt az érzetet igyekszik általánossá tenni, hogy az életben minden csak játék, amilyen a kor gyermekded filozófiái is hirdetik, mint például a New Age…” – mondja Leszek Kolakowski, a minap elhunyt lengyel filozófus Kis előadások nagy kérdésekről című műve toleranciáról írott fejezetében.
Jean-Paul Marat (Jean-Paul Marat (1743-1793) svájci származású francia forradalmár, a forradalom egyik vezéralakja. 1792-től a nemzeti konventben a Hegypárt képviselője volt. A girondisták elleni nyílt fellépéséért meggyilkolták.) egyik megfogalmazása szerint is: „A szabadságot csak az szeretheti igazán, aki az igazságot is szereti”.
Jézus Krisztus nevezetes mondása szerint, igazság nélkül szabadság sem létezhet: „Ha megismeritek az igazságot, az igazság szabadokká tesz titeket” (Jn 8,32).

Felhasznált irodalom:
John Stuart Mill: A szabadságról, Kriterion, Bukarest 1983
Leszek Kolakowski: Kis előadások nagy kérdésekről, Európa Kiadó, Budapest, 1998
Az angolszász liberalizmus klasszikusai, I. szerk. Ludassy Mária, Atlantisz, Budapest 1991

 A teljes cikk elolvasható a magazin nyomtatott 2011. márciusi-április számában, vagy letölthető a digitális magazinok között.