Antal Judit mentáálhigiénés tanácsadó

A minap egy beszélgetésben arról vitatkoztunk, hogy a segítők kényszerből lesznek-e segítők, vagy sem? Illetve azon, mi a különbség a belső késztetés és a kényszer között. A saját utamról és tapasztalataimról osztok meg az alábbiakban néhány gondolatot, abban bízva, hogy bizonyos mértékben válaszul is szolgálnak ezek a feltett kérdésekre.

A remény az egyik legszebb szavunk. Légies, kedves hangzása valahol mégis határozottságot üzen. Szívünk kívánalma szerint tágítja képzeletünk horizontját. William James írja: „A reményeid, álmaid és törekvéseid jogosak. Megpróbálnak felemelni a felhők fölé, a viharok fölé, csak hagynod kell.” Igen ám, de mi van akkor, ha naponta kell megvívnunk csatáinkat a viharfelhőkkel, és egyre jobban úgy tűnik, vesztésre állunk? Ma nagyon kevés ember vonhatja ki magát a félelmek szorításából. Az élet törékennyé vált, s ha magunkat kevésbé is, de szeretteinket féltjük a láthatatlan ellenség állandó fenyegetésétől. „A félelem rabbá tesz, a remény felszabadíthat. A remény jó dolog, talán a legjobb minden közül, és a jó dolgok soha nem halnak meg.” (The Shawshank Redemption/A remény rabjai – Stephen King.)